Ákos cirkuszt és kenyeret ad?

Ahogy annak idején mi is hírt adtunk róla, október 20-án, 4 év szünet után Ákos ismét stúdióalbummal jelent meg a honi lemezpiacon. A megszokottnál mi is több időt hagytunk magunknak, hogy kiforrott, de ettől még nem kevésbé szubjektív véleményünk megfogalmazódjék a Katona imájáról.

Pályafutása első időszakában, 1998-ig bezárólag nem volt olyan év, hogy Ákos ne adott volna ki stúdióalbumot. A tizenkét évvel ezelőtt bekövetkezett változás mögött legkevésbé sem alkotó kedvének vagy termékenységének mérséklődése állt. Sőt. Éppen ezeknek egy más jellegű megnyilvánulása eredményeként született meg Márton fia, akinek megérkezése érthetően megváltoztatták a zenész felelősségi viszonyait és az azóta többször is gyarapodott család megosztotta figyelmét. Mindezekkel együtt sem bezzegelhetünk, hogy négy éve Ákos még közelebb állt rajongó táborához.



A 2006 óta eltelt időt is jórészt színpadon töltötte. Többek között családias hangulatú kamarakoncertekkel emlékezett meg húsz éves pályafutásáról, eljátszadozott legkedvesebb szerzeményeivel, megajándékozta magát régi álma, egy Krúdy hangoskönyv megalkotásával, és így múlt el szép csendben negyven. Rögtön ezután azt is bebizonyította, hogy semmit nem jelent a negyedik x felkarcolása. Futott egy – nem kevésbé sikeres - kört az országban negyven plusszosként is, majd szinte pihenő és ráncfelvarrás nélkül egy újabb, fiatalosabb, lendületesebb, rockosabb turnéra indult. A turné névadó zászlós hajója, a Szindbád dala végre ízelítő volt a várva várt új stúdióalbumról. A lemez többi száma pedig e turné alatt vette fel végső formáját.

Örökifjak?

Amikor először hallottam a Szindbád dalát, még nem tetszett különösebben. Nem volt ellenemre, nem okozott csalódást, de valahogy nem voltam odáig érte. Talán azért is, mert a negyvenes koncertturnék során újradefiniált megannyi opus, a legek legjei annyira átjárták minden sejtemet, hogy nagyon magasan volt az ingerküszöböm. Aztán amikor először láttam élőben, a Szindbád turnén, már teljesen meggyőzött. Mintha akkor értettem volna meg, miről is szól ez az egész. A szám és a turné. Iszonyatosan jól szólt. Ütött annak rendje és módja szerint. Majdnem annyira, mint a koncert másik zenitje, a Ne fájjon többé... Magam is fitalodtam vagy 10 évet, már csak e két szám hallatán is. A Lady Gaga szám pedig felnyitotta a szemem azzal kapcsolatban, hogy nem is kell annyira komolyan venni ezt az egész hirtelen jött fiatalodást. Ez is csak egy játék, mint a negyvenes turné volt. Csak kicsit mások a játékszabályok. Ilyen előzmények után érthető kíváncsisággal raktam be először a lejátszóba a Katona imáját.

Ákos öregszik

Két perce hallgattam a korongot, és egy teljesen új döbbenet lett úrrá rajtam. Pont az ellenkezője mindannak, amire az eddig leírtak illetve az utóbbi évek meglepetései után számítottam volna. Ákos öregszik. Ezek voltak az első gondolataim. Majd rögtön utána az, hogy milyen jó, hogy én is vele együtt öregszem. Nagyon élveztem a negyvenes turné zenei kalandozásait, a kedvencekkel történő játszadozást, később majdnem pogóra vetemedtem a Szindbád turné egyes pillanataiban, aztán jött ez a lemez. Csak ültem és szinte dermedten hallgattam. És szép lassan kezdtem magamba szívni és egyre inkább magaménak érezni a Katona imáját.

A címadó számban a kedvencem a többször visszatérő ütemes dobpergés, amely a harmadik strófa mögé már szinte középkori csaták zaját festi, amikor pár percig nem is tudja az ember, hogy harci indulót, vagy egy megtört katona imáját hallgatja. Tökéletes ellenpontozása Bánfalvi Sanyi kíméletlenül pontos dobolásának a Hungarian Studio Orchestra vonósainak szelíd játéka. A zenekart az a Pejtsik Péter dirigálja, aki az Óda című számban csellón is közreműködik.

Rajtuk, és a második számban közreműködő Árok Sándoron kívül csak Szakos Krisztián vehetett kezébe gitárt és ülhetett billentyűs hangszerek mögé, hogy kiegészítse az Ákos által feljátszott szólamokat. Az album külön érdekessége tehát, amit én ismét egy játéknak fogok fel, sokkal inkább, mintsem gazdasági vagy megalomán törekvések gyarló megnyilvánulását, hogy Ákos énekel, vokálozik, gitározik, basszusgitáron, billentyűs hangszereken játszik, és néhány számban még az említett Bánfalvi Sanyit is saját készítésű dobprogramja helyettesíti. Ennél szólóbb albumot már nehéz lenne elképzelni. A számok hangszerelése is többnyire Ákos, kisebb részben Szakos Krisztián munkáját dícséri. Mert dícséri.

Folyton változó kedvencek

Nem tudtam még kétszer úgy végighallgatni az albumot, hogy ugyanaz a dal legyen a favoritom. Ez is mutatja sokszínűségét, sokrétűségét. A Szindbád dala a korábban említettek okán már szinte régi kedvencként szólalt meg. Lelki szemeim előtt láttam is magam előtt az igen jól sikerült klipjének kockáit. A pörgősebb, rockosabb számok gyorsabban elértek a szívemhez. Első körben a szinte woodstocki hangulatot idézően, egy szál gitárral kezdődő és szolíd aktuálpolitikai fennhangoktól sem mentes Senki nem tehet mást.

Találunk a számban country-szerű elemeket, amelyeket a vonósok ismételt megjelenése és a zseniális hangszerelés tesz egyszerűségében nagyszerűvé. Teljesen magával ragadó dallam gyilkos iróniájú verselettel, amely olykor mélyen megkarcolta haza- otthon- és családszerető szívemet. A másik, első hallásra a kedvencek közé soroltatott szám a Szeress így. Biztos vagyok benne, hogy ez is koncert-sláger lesz. A szöveg nem annyira eredeti és ütős (kivéve talán a „senkinek való” szerkezetet), ezt a számot a zene – különösen a basszus - dinamikája viszi. A Tabula Rasa elsőre megintcsak kissé klisé-szerűnek tűnt, de második hallásra már határozottan jó. Nem több, de nem is kevesebb, világos és tiszta üzenettel, amit bizony jó lenne a mindennapjaink gyakorlatává tenni.

Folytatás a következő oldalon!

[2010.12.09.]