Aki még betegen sem mondta le az előadásokat - interjú Ducza Nórával

– Számos elismerésben volt már része, ha megkérem, mesél egy kicsit ezekről?
– Konzervatórium óta rengeteg versenyen indultam, a tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy nem szeretem ezeket a megmérettetéseket. Míg színpadra állva az a boldogságérzet tölt el, hogy adhatok, a versenyszerepléseken a teljesítménykényszer dominál bennem, és ez óhatatlanul levesz az előadás értékéből. Amit viszont nagyon szeretek, az a versenyekre való felkészülés időszaka. A stressz, amit a szemem előtt lebegő tét kivált, valahogy megsokszorozza a teljesítőképességemet a versenyt megelőzően. Ezért tartom mégis hasznosnak egy fiatal énekes életében az ilyen típusú megmérettetéseket (nem mellesleg felkészít a későbbi színházi meghallgatásokon való szereplésekre). Természetesen őrzök szép emlékeket is versenyekről, legszebbet a Gyurkovics Mária Emlékversenyről. Az egész olyan volt inkább, mint egy hatalmas ünnepély, nem is tört ki rajtam a megszokott „versenyláz”. Három fordulóból állt, és sikerült úgy összeállítani a programom, hogy fordulóról fordulóra „belelendültem” az éneklésbe, volt egy jól felépített íve. A legnagyobb elismerést számomra mégsem a díjak jelentették, hanem Lukács Ervin karnagy úr és Csengery Adrienne művésznő egybehangzó véleménye a zsűri értékelésén az általam előadott Orbán-dallal (Prütsök s hangya) kapcsolatosan: a karnagy úr azt mondta, szerinte „Orbán György pontosan így képzelte el a dalt, amikor megírta”.

 

A Rotary Clubról órákon át beszélhetnék, nehéz röviden. Egy világszervezet, amelynek egyik legfőbb profilja a jótékonykodás, a másokon való segítés. Ez a családomban különösen fontos. Nevelőpapám több mint tíz éve aktív tagja az egyik klubnak, és rajta keresztül én is bekerültem ezekbe a körökbe. Még csak konzis voltam, amikor lehetőséget kaptam egy karácsonyi jótékonysági koncerten fellépni, ahol meghallott az akkori osztrák kormányzó, és felkért egy általa szervezett gálán, St. Pölltenben énekelni. Ettől kezdve egyre több és több felkérést kaptam, és csak Sopronban legalább 6-7 jótékonysági esten működtem közre. Nagyon megszerettük egymást a Sopron-Pannónia Klub tagjaival, kicsit „fogadott lányuknak” tekintettek. Az ő kezdeményezésükre jött létre egy Művészeti Ösztöndíj, melyet felajánlottak viszonzásul a fellépésekért. Nagyon nagy szó volt ez, mert tulajdonképpen a szegedi egyetemi éveim alatt a szállásom költségeinek nagy részét Ők fedezték. Ez is egy olyan gesztus, amit lehetetlen igazán meghálálni.

– A hírek szerint a tüdőgyulladása sem tartotta vissza attól, hogy színpadra álljon, s kápráztassa a közönségét… Meddig tartott ez a megpróbáltatásokkal teli időszak?
– Előadások számát tekintve hatszor álltam betegen színpadra. Hogy pontosan meddig voltam beteg, már nem tudnám megmondani. Tavaly, Szegeden történt, az Ory grófja két premier-előadását követően betegedtem meg, de nem akartam ismeretlen orvoshoz menni, ezért a harmadik-negyedik előadásokat abban a tudatban énekeltem végig, hogy erős megfázással küzdök, majd elmúlik. Abban biztos voltam, hogy nem vírus, mert az albérletben elfelejtettek befűteni az otthoniak, tudtam, hogy „csak” megfáztam, tehát nem jelentek veszélyt a kollégákra. Itthon elmentem a gégészemhez, és a röntgent követően derült ki, hogy nagyobb a baj, mint hittem, azonnal eltiltott a további fellépésektől, ágyba parancsolt és komoly antibiotikum kúrát írt elő. Mivel egyedül maradtam a szerepemmel, tudtam, ha lemondom, előadások maradnak el. Nem akartam kiszúrni sem kollégákkal, sem nézőkkel. Ez hétfőn történt, szerdán és csütörtökön már színpadon álltam. Rendezőnk, Anger Ferenc ragaszkodott ahhoz, hogy mindkét előadás előtt bemondják, hogy betegen vállaltam a fellépést. Erről a két előadásról nem sok emlékem maradt, lázasan csináltam végig. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy drága kollégám, Szerekován János a duettünk végén megszorítja a kezem, és azt súgja a fülembe: „Hallod, mennyire szeretnek?”… és akkor hallottam, hogy a zene még szólt, de a nézők már közben brávóztak és tapsoltak. Szép volt nagyon, és ezért megérte. Egyetlen előadást mondtam le, azt már nem bírtam volna, így viszont volt egy hetem pihenni, feküdtem otthon, mint egy darab fa, és a következő két előadást már csak félig betegen sikerült végigjátszani. A későbbi előadásokra már felgyógyultam.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.02.21.]