Aki még betegen sem mondta le az előadásokat - interjú Ducza Nórával

– Az Új Színház Stúdiójában a színész mesterséggel is közelről megismerkedett. Gyorsan otthonává vált a színpad? Nem volt kényelmetlen a próza világa?
– Mire az Új Színházba kerültem, már volt némi tapasztalatom a színpadon, igaz, elsősorban zenés formában, de azért nem volt teljesen idegen. A próza mindig is vonzott, érdekelt. Tudtam, hogy önmagában nem az én asztalom, de ki akartam próbálni, mire vagyok képes ezen a téren. A stúdiós tanulmányaimat az első pillanattól kezdve úgy tekintettem, mint egy csodálatos lehetőséget arra, hogy valami olyan „pluszt” sajátíthassak el, amit aztán az énekesi pályámon hasznosíthatok. Számomra rendkívül fontos, hogy az éneklés ne csak a zenéről szóljon, hanem színház is legyen, élő, hús-vér karakterekkel, szerethető, vagy utálható, de mindenképpen átélhető sorsokkal. Szerencsére az egész operajátszás ebbe az irányba halad.

– Szegedi, egyetemi kitérő után Münchenbe utazott, hogy még többet tanuljon az éneklésről. Pontosítana, hogy szakmailag mit is adtak ezek az oktatási intézmények?
– Szeged és München város is egy-egy külön helyet foglal el a szívemben. Mindkettőről mondhatni, hogy „szerelem volt első látásra”. Nehezen választom külön emlékeimben a szakmai hatásokat az érzelmiektől, de megpróbálom. Főiskolai diplomával a zsebemben, elsődleges célom az egyetemi oklevél megszerzése volt, ezért tanultam tovább. Az egyetemen Temesi Mária tanárnő vett magához, aki jelenleg is aktív operaénekesnő, szerepformálásai érzelmektől fűtöttek, energikusak, számomra igen tanulságosak és példaértékűek. Akiknek még nagyon sokat köszönhetek szakmailag - akik tovább formálták színpadi jelenlétemet, játékomat, ízlésemet, ítélőképességemet (e két utóbbi talán a legfontosabb): Sándor János, Bárdi Sándor és Andrejcsik István tanár urak.

A diploma után egy kedves osztálytársam beszélt rá, hogy próbáljak szerencsét Münchenben, és felvételizzem Laki Krisztina Művésznő osztályába. Úgy alakult, hogy későbbi Mesterem nem tudott jelen lenni a felvételin, korábban pedig nem találkoztunk, így kollégái döntöttek a sorsomról. Felvettek. Komoly anyagi nehézségekbe ütköztem, Édesanyámnak köszönhetem, hogy mégis sikerült megkezdenem a tanulmányaimat Németországban, az Ő áldozatos segítsége nélkül ez képtelenség lett volna. Eddigi életem talán legszebb éve volt, amit ott tölthettem. Nagyon összetett képzés folyt, az addig tanultakat a lehető legjobban sikerült rendszereznie bennem. Német nyelven tanultam a színpadi gyakorlatot, zenés színészetet, ami eleinte igen nagy gondot jelentett, hiszen nem beszéltem németül. Megértő, segítőkész tanáraim voltak, így viszonylag zökkenőmentesen, angolul és kézzel-lábbal vészeltem át a kezdeti időszakot. Nikolaus Hillebrant tanított az oratóriuméneklés fortélyaira, ami addig nagyon hiányzott a repertoáromból. Donald Sulzen, nemzetközi hírű korrepetitor tartotta a dalirodalom órákat, ami leírhatatlan élmény volt. Az operajátszás Christiane Ohngemach rendezőnő asztala volt. Laki Krisztina művésznő mindezt egységbe fogta, és nem csak technikámat fejlesztette, de hatalmas rálátással mindezen stílusokra, maximalizmussal és precizitással csiszolta a különböző órákon tanultakat. Azt a luxust sem azelőtt, sem azóta nem éltem meg, hogy három korrepetitorral dolgozhattam egyszerre, egyikkel csak oratóriumokon, másikkal elsősorban az operaáriákon, harmadikkal inkább a dalokon dolgoztunk. Nagyon hatékony volt így a munka, ami meglátszott a repertoáromon is, mely egy év alatt az addigi másfélszeresére nőtt.

– A 2007-es Operaházi debütálására miként emlékszik vissza? Tán ez volt az első csúcs a pályáján?
– Operaházi debütálásom egyben színházi bemutatkozásom is volt, hiszen azelőtt csak intézményes kereteken belül léptem színpadra. Hatalmas élmény volt. Ezt is Alter Katalinnak köszönhetem, aki még főiskolásként bemutatott Oberfrank Géza tanár úrnak, akivel onnantól kezdve rendszeresen dolgoztam áriákon, szerepeken és dalokon egyaránt. Amikor Barbarinát kerestek, Géza bácsi volt az, aki bizalmat szavazott nekem, és felhívta rám Kovács János karnagy úr figyelmét. Akkor is úgy éltem át, most is úgy emlékszem vissza rá, mint valami gyönyörű álom. A premieren azt éreztem: igen, ez az, amiért élek, itt érzem otthon magam, a színpadon érkezem haza. Teltház előtt játszottunk, de a tapsig nem is tűnt fel, egyszerűen megszűntem Ducza Nórának lenni. Annyira szerelmes voltam Cerubinoba, és annyira kerestem azt a fránya tűt, és úgy megijedtem Figaro haragjától, hogy alig tértem magamhoz az előadás végeztével. Az azóta eltelt évek és színpadok csak megerősítették érzésemet: ez az otthonom, de az első fellépés olyan talán, mint az első csók; az ember élete végéig különleges helyen őrzi a szívében.Ha úgy vesszük, igen, ez volt az első csúcs, de mondhatjuk az első mélyvíznek is.

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.02.21.]