Hogyan keletkezett az Operaház Excelsior-ja? Megkérdeztük a zeneszerzőt!

– Volt-e már korábban is mélyebb kapcsolatod Liszt művészetével? Tanítottad-e például valamely művét zeneszerző növendékeidnek a zeneakadémiai óráidon?
– Liszt hangszerelésének tanulmányozásával sok időt töltünk. Joggal. Struktúrái világosan átláthatók, elemzésük alapján jól megérthető a 19. századi hangszerelési technikák mibenléte. Jól tanítható. Liszt ezenfölül rendkívül érdekes „sziget” is, hiszen munkái az olasz, német, francia iskolák különleges elegyei – helyenként egy kis magyar fűszerrel meghintve.

– Miért éppen ezeket az énekeseket választottad operád előadásához, illetve hogyan "választották ki" maguk a szerepek adekvát megszemélyesítőjüket?
– Azonnal tudtam, csak Fekete Attila lehet Liszt, és már csupán azért izgultam, hogy elvállalja! Rendkívüli hasonlatossága a fiatal Liszttel eleve ráosztotta a szerepet. Követtem az operai tradíciót, miszerint a szerelmesek, házasulandók tenor és szoprán hangfajúak. Liszt tehát tenor – és nem bariton, mint ahogyan más szempontok szerint talán indokolt lehetne. Carolyne viszont mezzo, ezzel is jelzem, hogy ez a házasság nem jön létre; azaz Liszt hangfaji párja a szoprán Szent Erzsébet, hiszen a főhős a darab végén mintegy az égiekkel lép majd frigyre. Carolyne-hoz, Mester Viktóriához is nagyon hamar elkezdtem ragaszkodni – hangszíne sokat segített. A katolikus egyház aszexuális mivoltát azzal jelzem, hogy a pápa kontratenor, Gustav Hohenlohe kardinális pedig alt. Örülök, hogy a hazai énekes gárda színe-javával dolgozhatom, és ezt nem az udvariasság mondatja velem!

– Hogyan merült föl az a gondolat, hogy Liszt alakja megkettőződjék, vagyis hogy az „éneklő” Liszt alakját afféle „Doppelgänger”-ként kísérje a prózában beszélő, idős Liszt figurája?
– Elképzeltem, hogy Liszt bejön a színpadra, és énekel… De miért énekel?! Nonszensz! Liszt nem énekelt, ő zongorázott. A többi szereplő esetében nem zavart, hogy dalra fakadnak, de Liszt más, ő Liszt Ferenc, minden idők – valószínűleg – legnagyobb zongoravirtuóza. Túl egyszerű lett volna, ha ő is énekel, mint a többiek. Ki akartam őt emelni: idős kori énje prózai szereppel került be a darabba, ezáltal jelleme összetettebben mutatható meg. Az idős Liszt prózában kommentálja, értékeli, magyarázza az énekben hallott eseményeket, és néha nem állja meg, hogy bele ne szóljon a történésekbe.

– Téged sokan nagy szakmai tudású, megkérdőjelezhetetlen tehetségű, de hagyományos, „konzervatív” hangütésű komponistának tartanak. Liszt viszont (Berlioz és Wagner mellett) a 19. század egyik leginnovatívabb zeneszerző zsenije volt, az úgynevezett „új német iskola” – az akkori avantgárd – oszlopos tagja. Ha nem veszed rossznéven: van valami „frivol” abban, hogy éppen te írtál operát Lisztről… „Mi korszerű, mi korszerűtlen, nem firtatom” – mondatja az opera prológusában az idős Liszttel Papp András, és ezzel mintha korunk zenéjének problematikájára tapintana. Te hogyan látod ezt a kérdést?
– Nem hiszek a csoportos véleményekben. Annyiféle a vélemény, ahányan vagyunk, szerencsére. Mint ahogyan a mai kortárs zene is rendkívül sokrétű. Óvatosan bánok ezzel a kifejezéssel, mert hozzátapadt egy olyan jelentéstartalom, amely ma rendkívül behatároló. Ha ezt a kifejezést használja valaki, mondjuk, az Egyesült Államokban, akkor dzsesszt, country music-ot ért alatta, és lelkesen mosolyog, hogy ő mennyire szereti a kortárs zenét! Sokan nem is tudnak arról a fajta muzsikáról, amelyet mi itt „kortárs zenének” nevezünk. Európa más tájain is szélesebb a paletta, mi valahogy beszűkítettük. Azt pedig végképp nem tudom, mi az avantgárd zene ma. Nem tudok megnevezni egyetlen olyan irányzatot sem, amelyre azt mondanám, a leghaladóbb – ha van ilyen egyáltalán, ugyanis a zene és a művészet nem „halad”. Csak eszközei változnak, de ez nem előrehaladás. A ló az, ami halad. Az opera komponálásának kezdetén kipróbáltam, mire jutok a 20. század második felében használatos eszközök némelyikével. Elvetettem valamennyit, mert az eredmény hallatán arra gondoltam: szegény Liszt, ennél jobbat érdemel... Hiszen mennyivel erősebb az ő anyaga! Liszt zenéjének igazsága, tisztasága, ereje van, és mérhetetlen tisztessége. Zenéjéhez képest az én „korszerű” próbálkozásaim, anyag-generálásaim rendkívül gyengének, hitványnak tűntek. Tényleg nem tudom, „mi korszerű, mi korszerűtlen”, de talán nem is létezik ez a kérdés, mert a darab van önmagában, és kész. A többi humbug…

Kesselyák Gergely karmester gondolatai a darabról:

„Az Excelsior! felületesen szemlélve: romantikus opera Liszt- és Wagner-idézetekkel, melyet énekelni és hallgatni egyaránt nagyon jó. Méltó tisztelgés a Liszt-évforduló alkalmából. Ennél azonban sokkal többről van szó. Egészen különleges, modern zenés színház; balladisztikus misztériumjáték. Liszt és Wagner zenéjének szellemiségét, azaz a lényegét idézi meg, kifinomult zeneszerzői eszközökkel. Fekete Gyula következetes dramaturgia mentén egységes zenei nyelvezetű, saját művet alkot, melyből jóleső színfoltként – indokolt esetben – bátran kacsint ki a sanzonok világa felé is.

Remélhetőleg a mű nem marad egyszeri megemlékezés. A későbbiekben mindenesetre nem nyelvtörő Excelsior!-ként, inkább »Liszt Ferenc mennybemenetele« címmel számíthat sikerre.”

Ismerd meg az opera cselekményét a következő oldalon!

[2011.03.15.]