Ákos utolsó imája - képes beszámoló az Arénakoncertről

Új intro és egyéb meglepetések

Egyáltalán nem túlzás álomszerű kezdésről beszélni, hiszen az introban a most még csak tervek szintjén és sokak álmaiban élő História Park számára készített Ákos szerzeményre ismerhettünk rá. A bevonulót követően a koncert, az apropóját adó lemezhez hasonlatos módon a címadó nótájával kezdődött. Ezzel keretes szerkezetbe foglaltatott a következő majd két és fél óra, hiszen az több, mint kiszámítható volt, hogy a katona imájával induló estét Ákos az Adjon Isten jó éjszakát eléneklésével csendesíti majd el.

A két ima között összesen 30 dal csendült fel. Ebből 11 szerzemény származott az új albumról, azaz két szám híján a CD teljes anyagát bemutatták. Az nem meglepetés, ha egy lemezbemutatón szinte minden új szerzemény helyet kap a tracklist-en. De azt ezidáig nem tudtam megfejteni, hogy miért szavazták ki a Senki nem tehet mást és a Minden álom véget ér című számokat. És miért pont ezeket? Mondhatni, ahol elfér 11, ott elfér 13 is...

Nekem egyébként nagyon bejött ez a mostani válogatás. Kimaradt néhány kis híján agyon-játszott és eleddig kihagyhatatlannak vélt nóta és helyet adott olyan meglepetéseknek, mint a Monumentum, A sámán szól vagy a Tanulékony szörnyeteg. E mellett - immár szokott módon - a jól ismert slágerek is új köntösbe bújtak. Ezúttal minden sokkal keményebben, feszesebben (katonásabban?) szólalt meg. Samu kőkemény basszusa alá Bánfalvi Sanyi nagyon szigorú ütemet diktált. Már-már azt hittem, haragszik valakire. A koncert végén lenyomott szólójánál pedig látszólag már a felszerelése végérvényes amortizációjára tört.

Ákos meglepetés vendége ezen az estén Janicsák Veca volt. Személyében számomra a legnagyobb meglepetés súlytalansága volt a színpadon. Nagyon örültem a megjelenésének. De úgy éreztem, ezúttal nem találja a kontaktust a közönséggel. Talán a megilletődöttség számlájára írhattuk, hogy a hangjából sem tudta kihozni a benne rejlő erőt. Úgy tűnt, túl sok neki az Aréna közönsége és annak hangulata is inkább elnyomta, minthogy feldobta volna.

A korábban említett meglepetés kifutót nagyon jól (ki)használta Ákos. Viszont azt hiányoltam, hogy a többiek a közös meghajláson kívül nem nagyon merészkedtek ki a fél(?)homályból. A mérsékelt mobilitást egyedül Sanyának néztük el, Samu, Zalán és Krisztián még akkor is előre jöhetett volna a fénybe, ha mindenki tisztában van vele, hogy ők „csak” a háttér részét képezik egy sokszor és sok szempontból nagyon is egyszemélyes produkcióban. De azt a csak-ot nem tudom eléggé zárójelbe tenni...

A katona dalai

Én sem ezen az estén tudtam meg, milyenek az új lemez nótái. De némelyek közülük új megvilágításba kerültek számomra. Szó szerint is. Az alapvetően szerényen megvilágított színpadon még sokkal inkább kiéreztem alapvetően komor, zord, sokszor negatív hangvételüket. Ezzel párhuzamosan rájöttem, hogy közülük nem csak Szindbád dala az igazi koncert-nóta, amely mindig, minden körülmények között felforrósítja a véremet. A Tabula Rasa ugyan még nem érett be ennyire és talán soha nem is állítja maga mögé olyan egyértelműen a közönséget, mint a nagy utazó, de élvezeti értéke megsokszorozódott koncert hangulatban. Egy másik példa a Nézz szembe vele. Akinek füle volt rá, azoknak korábban is kisejlett belőle a lényege, de Ákos most mindenki számára végképp egyértelművé tette a mondanivalóját. Talán nem akarta, hogy ez is a Majom a ketrecben sorsára jusson, amiről ő maga is a netről tudta meg, hogy a valóságshow-k szereplőiről szól. :)

Drámaian, sőt fájdalmasan új szinezetet kapott az egyik nagy kedvencem az albumról, a Fénybe nézz is. Ezen az estén ezt a számot Ákos dedikáltan egyetlen embernek énekelte. Lényegesen több volt ez a szám a szeretetről és a tiszteletről szóló üzenetnél. Ima volt ez is. És ezrek lehettünk gazdagabbak azzal, hogy csatlakozhattunk ehhez a fohászhoz, amivel Ákos erőt kért és próbált adni Édesapjának az előtte álló küzdelemhez...

És még egy dalt ki kell emelnem a sorból. A Szeress így-ben nem volt semmi meglepő. Semmi újszerű. Kiemelésének oka a lehető legszubjektívebb. Számomra ez a szám az egyértelmű kedvenc a lemezrő. Naná, hogy a koncertnek is ez lett az egyik csúcspontja (a Szindbád dalának élő változatát azért csak célfotóval előzi meg).

Végül is

Furcsa volt az este abból a szempontból, hogy Ákos és zenekara egy olyan CD-t mutatott be, amit Ákos a zenekar (mint olyan) mérsékelt közreműködésével vitt lemezre, hiszen a stúdiófelvételek során a legtöbb hangszert maga a szerző szólaltatta meg. Teljesen érthető lenne, ha ezek után a csapat (mint olyan) kevésbé érezné kollektíve magáénak ezeket a dalokat és sose lenne képes őket annyira szeretni, mint Ákos maga, vagy mint amennyire egyes korábbi nótákat tudnak egyöntetűen szeretni. Persze az is lehet, hogy túl sokat magyaráztam bele abba, hogy ezeknél a számoknál észlelhetően csökkent az összemosolygások száma és ritkábban alakult ki az önfeledt örömzenélés összképe.

Ezzel együtt nagyon is élveztem a koncertet. Ákos még mindig hihetetlen jól énekel. Két órán keresztül egyenletes, fáradhatatlan hangon, szinte stúdió minőségben, hiba nélkül. Még mindig tudja kezelni, tüzelni, hangulatba hozni közönségét. Különösen egy ilyen jól összeállított válogatással, amiben az új dalokat egy brutálisan gazdag csokorba foglalták be. Éreztem rajta, hogy nagyon oda akarja tenni magát. Annak tudatában, hogy a színpadtól hosszabb időre búcsút mond és életében ebből a szempontból a pihenés, feltöltődés időszaka következik mindent megtett, hogy egy újabb, a maga nemében megismételhetetlen és ezáltal exkluzív bulival köszönjön el. Talán a koncertről készülő DVD anyagának elemzése során majd tisztábban fogom látni, hogy jól láttam-e rajta az előbbiek dacára megfigyelhető fáradtságot. És arra is az idő ad választ, hogy többet éreztem-e bele az utolsó mondatainak hangsúlyozásába, amikor elmondta, reméli, hogy nem utoljára búcsúzik az elmaradhatatlan esti imával e körben a közönségétől. Adja Isten!

- Balázs András - 

A fotókért klikk a következő oldalra.

[2011.05.26.]