15%-os kuponkedvezmény 47.000Ft felett a Spartoo.hu webáruházban. Kuponkód: MAJUSP15
2021. május 6. | csütörtök | Ivett, Frida nevenapja
 
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
 
 
 
zenés állások
Oldal.info
 
 
 
Kapcsolódó cikkek
Idoru és Till We Drop a Dürerben - videó
Watch My Dying - Újra két gitárral a fesztiválokon
Tarcsai Ádám új zenekara: Suicide Rockers
Kormorán Folk(-Rock) Fesztivál
Teltház Várpalotán és környékén, két hét múlva kezdődik a PAFE!
Újabb világsztárok az EFOTT fellépői között: jön az Apollo 440!
Képgalériák
Mr. Big a Club 202-ben
Kapcsolatok
Mr. Big (band)

Ez most tényleg nagy volt!: Mr. Big a Club 202-ben

Vegyes érzelmekkel készülődtem a bulira. Fogalmam sem volt, melyik Mr. Biget fogom látni a Club 202 – leánykori nevén Wigwam – színpadán. Volt ugye egyszer négy (akkor még...) fiatal szépfíú, akik tábortűz melletti danonászást idézve nyomták a To be with yout, és ott voltak Paul Gilbert tanár úr hétperces gitárszólói a koncertvieókon, mikor felkiáltott az egyszeri ember: „baszki, ezek tényleg rockerek”!

Pici lányom nehezen engedett elindulni, amit előszőr annak tudzam be, hogy apaként (is) varázslatos vagyok, de azután csak kiderült: beszélgetéseinkből azt szürte le, hogy egyik kedvenc figuráját, Mr. Beant fogom meglátogatni, ezért akart annyira velem tartani.

Sikerült hétre megjelennem „Újbudán”, a Fehérvári úti koncertterem előtt, amikor is kiderült: ez csupán a kapunyitás időpontja. Amikor végre beslattyogtam, ráérős tempóm ellenére is simán kaptam helyet a harmadik sorban, de megunván a hosszú várakozást, föladtam azt.
A hely berendezése és festése még mindig indiánsátor-imaget sugallt. Végignéztem a kultikus tárgyakat tartalmazó vitrineket; zenész-„ólomkatonák” mellett a szórakozóhely tiszteletére készült Tokai Aszú állt, és – dícséretes módon – akadt egy sarok elhúnyt zenészek emlékét megidézendő.

A közönség tekintetében bevallom, arra számítottam, hogy tele leszünk kerekre szorított keblű hölgyekkel és a rájuk vigyázó „motoros angyalokkal” – ahogy Mötley Crüe videókban látható, de ehelyett inkább olyan volt az összetétel, mintha a négyes-hatos villamos utazóközönségét terelték volna be a helységbe. Na jó, talán egy tizeddel magasabb volt a hosszú hajú férfiak aránya. Korosztályilag pedig a harmincasok domináltak, akiknek tizenéves éveit idézi újra ez a muzsika.

Az arénás koncertvideók után kicsit fura volt nézni a rövid küzdőteret és a kicsiny szinpadot, de biztos voltam benne, hogy a négy profinak van megfelelő receptje klubkoncert esetére is. Egyenlőre a világot jelentő deszkákon csupán néhány technikus bukkant fel időről-időre – a legutóbbi lemez borítójának malacával pólójukon. Egyiküktől megpróbáltuk ellejmolni a setlistet egy pillanatra, amit éppen kiragasztani készült; ő barátságosan ugyan, de kikosarazott minket. Kicsit marconább volt egy tisztes japán úr, akit talán valamelyik távol-keleti turnéjukról csábított magával a stáb.

A setlistet messziről látva arra gondoltam, hogyha enyém lenne a lottó ötös, megvesztegetném a zenekart, hogy a To be with yout hagyják ki, helyette nyomják el az új albumról a Stranger in my lifeot. De ez roppant különös esemény lenne, tekintve, hogy nem lottózom, és a négy fiúról sem tudom, mennyire megvesztegethetőek, hiszen csak húsz éve „ismerem” őket.

Negyed kilenc után színre lépett – vagyis inkább bárszékre ült – az az akusztikus duó, amely az „előzenekari” funkciót volt hivatva betölteni. Eleven volt a nevük – ezt az angol-magyar hangalaki poént mondjuk már a Tankcsapda elsütötte előttük. Nem tudtam előzőleg megítélni, mennyire van helyük egy rockzenekar előtt, de műsorukat meghallgatva sem voltam képes mindezt eldönteni. Az első dalról nekem hangulatilag a GNR Patienceje ugrott be, majd olyanná vált mindez, mitha blues-zal kevert Norah Jonesszot hallanék –leszámítva, hogy mindezt két férfiember abszolválta, egyikük egy szál gitárral, másikuk énekhangjával járulva hozzá a produkcióhoz. A közönség részéről őszintének tűnő taps honorálta a repertoár minden egyes darabját, melyek egytől-egyig saját zöngemények voltak.

Miután a technikusok elvégezték a beállással kapcsolatos feladataikat, a fények kialudtak. Az addig színházi módon viselkedő népesség ekkor valósággal megőrült, egy tizedmásodperc alatt újra mindenki tinivé vált. Úgy látszik, harminc felett ez (is) már csak sötétben működik.
Háború előtti amerikai filmek zenéjére emlékeztető intro közepette, táncikálva-poénkodva lépdeltek be az est fénypontjai. Eric Martin énekes ezalatt lejattolt a közönség első sorával.

Az új album első két dalával indult a show – Undertown, American Beuthy – ami nem egy meghökkentő megoldás, de a zenekar észveszejtő dinamikája magával ragadott mindenkit. Ez után blokkokba rendeződve követték egymást a 2011-es What if... album nótái, és a kilencvenes évekbeliek. A második blokk imígyen Daddy, brother, lover... – Take cover – Green-Tinted Sixties mind összetételű volt. Kár, hogy a Green-Tinted... refrénje szétesett egy kicsit, köszönhetően az alul-kevert éneknek, és egy pici mellééneklésnek. Miközben a mélyhangok kezdeti dominanciája az énekkel szemben némileg kiegyenlítődött, kiderült, hogy a banda szívesen játsza az új album majdnem valamennyi nótáját. Ha minden igaz az újabb, újakat tartalmazó blokk az I won’t get in my Wayvel indult, de igazából nem készítettem jegyzeteket – ugrálás közben ez meglehetősen nehéz. Majd - óriási örömömre - felcsendült a Stranger in my Life balladája, a végén a „csillagokat leéneklő” résszel. Az Once Upon a Time zárta ezt a sort, majd retrósabb időszak következett – kicsit másképp, mint megszoktuk. A dalrészeket gyakorta gitár-párbajok választották el egymástól, melyben Billy Shehaan baba-kék basszusgitárjával vett részt. Valljuk be, a Mr. Bignek nem erőssége a nagyon különböző karakterű dalok írása, de mire emiatt unalomba fulladt volna a buli, mindig be tudtak dobni valami pezsdítő show-elemet.

Kétségtelenül ezek részben begyakoroltak voltak; például koncert-videókon is látható, amint Eric Billy háta mögül szólaltatja meg annak hangszerét, mialatt a basszusgitáros szájharmónikázik. De volt ami nem gyakorlás kérdése.

Például az, ami az arcokról sugárzott: négy gyereket láthattunk a szinpadon, akik láthatólag az újra egymásra találás, és az együtt zenélés boldogságát élték meg.

Paul Gilbert hatalmas fülhallgatóval fején, és végig vidám mosoly kiséretében nyűte hangszerét. Szólója még az olyan hülyék számára, mint én vagyok is felejthetetlen volt. Talán éppen a magamfajták kedvéért illesztett bele látványos elemeket, mint például foggal való gitározás, kulcsok csavargatása.

A buli után, a villamosra várva leginkább mégis Billy Shehaan szólójáról beszélgettünk. Jean-Michel Jarre is belepirulhatna, amilyen hangokat kicsalt „az öreg” a bassgitárból. Hát igen, őt rágcsálta meg a tagok közül legerősebben az idő vasfoga, de ez csupán a külcsínyre vonatkoztatható. Annak, hogy lila ingét néhány dal alatt feketére izzadta, nem csak a helységben uralkodó szauna-meleg volt az oka. A Little Too Loose elején mély orgánumát is megcsodálhattuk.

Eric Martin is sűrün türülközött, és ő sem csak az esőerdei időjárás okán. Egy pillanatnyi megállása sem volt. Játékába a közönséget éppúgy bevonta, mint zenésztársait, sőt a technikusokat is Mint a sportoló egy fontos versenyen, mindent kiadott magából, nem csoda, ha a legeslegutolsó dalban már csak ülve énekelt.

A „cikisebb” dalok közül a program fősodrába csupán a legismertebb Mr. Big lemezen, a Lean into Iten tanyázó Just take my Heart került be. Ott és akkor ennek is helye volt, ahogy egy filmrendező mondta vala: „a jó cikit azt azért szeretjük”. E programrész tájékáról még a Mercilesst tudom felidézni.

Később ismét új nóták sorjáztak egymás után: Around the World, As far as I see, és Still Ain’t Enough for Me. (A k életbe, hogy lehet mindig ilyen hosszú címeket adni!)

A ráadás természetesen a To be with youval kezdődött, jó helyen volt itt, mert így nem tudta megszakítani az előadás pörgését, dinamikáját. A kolorádói kutya (Colorado dog) segítségével néhány pillanatra visszatértünk a normál kerékvágásba. Majd borúlt minden...ezt előre vetítette a tagok „tanácskozása”, amin „ott és akkor” arra jutottak, hogy cseréljenek hangszereket! Eric vette át Paul gitárját, aki viszont a dobok mögé ült, még Pat Torpey ütős a basszusgitárt választotta, kiszorítva az énekmikrofon mellé Billyt. Így indult a Smoke on the Water, majd a középrésznél ismét körbementek a hangszerek, és Pat énekelte az ucsó versszakot. Végül egy David Lee Roth feldolgozással, a Shy Guyjal búcsuzott a csapat.

Nem régiben az új lemez kapcsán egy kicsit cinkeltem ezt a zenekart, ami miatt most valamennyi bűntudatot érzek, ahogy visszaemlékezem a tegnap estére. Ez most – ahogy költőnk írja – „jó mulatság, férfimunka volt” részükről, sőt, sok magyar (mega)sztárocskánk példát vehetne erről a fajta szerény közvetlenségről és hozzáállásról.

Tényleg, ha a mi hazai ikonjainkat megasztároknak hívjuk, akkor Nagy Úrékat minek nevezzük? Giga-sztároknak?

Mr. Big a Club 202-ben (galéria)

-Villax Richárd-

[2011.05.29.]

Megosztom:

Hozzászólások: Hozzászóláshoz, lépj be!
hotspace 2011.05.30. 13:44 • [1]
Shy Guy=Shy Boy és nem DLR feldolgozás, hanem egy eredeti Billy Sheehan dal, amely még a Tallas időkből van. Colorado Dog=Colorado Bulldog... "Billy-t rágta meg legjobban az idő vasfoga": hát igen, mivel ő a legöregebb... baba-kék basszgitár=hupizöld, és még ki tudja mennyi baromság és hiba van ebben a cikkben.

Teljes fórum »»»

lap teteje
 
apróhirdetés
Otthoni játékok
Led izzók kedvezményes áron, 5 év garanciával
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu





beszámolók még