Harapós dzsesszkaktusz - exkluzív interjú Szulák Andreával

Énekes, színész, előadó, műsorvezető, családanya – kendőzetlen beszélgetés szerepekről, kapcsolatokról, békéről a magyar közélet egyik legszínesebb és leghitelesebb személyiségével. Hölgyeim és Uraim! A színpadon: Szulák Andrea.

A „nagy öregeket” leszámítva, kevés az olyan közszereplő Magyarországon, aki nem botrányairól, elszabadult szereplési vágytól vezérelt túlkapásai révén vésődött be az emlékezetünkbe, hanem többéves, netán évtizedes munkásságának, hitelességének köszönhetően dobogtatja meg milliók szíveit. Szulák Andrea egyike ezen kivételes előadóművészeknek.

A közelmúltban két, teljesen különálló produkcióban, a Budapest Jazz Orchestrával közös koncertjén, illetve A kaktusz virága című színdarabban nyűgözött le. Alakításaiban az egyszerűség, a letisztultság és a komplexitás nyilvánul meg egyszerre. Természetes, magával ragadó, humoros játéka, ezerszínű mimikája bámulatosan professzionális, miközben a lehető legnagyobb lazasággal és őszinteséggel énekli a dzsessz-standardeket, vagy éppen a színdarab betétjeit. Akarva akaratlan magára vonja a közönség osztatlan figyelmét. Aki beleköt, az irigy és/vagy dilettáns.

A jelenség – miszerint valaki a szórakoztatóipar legkülönbözőbb szegmenseiben minőségit alkot, minden rezdüléséből a „veleszületett” dívaság árad, s mégis sikerül megmaradnia nyitott, alázatos, kiegyensúlyozott embernek – izgató, olyannyira kíváncsivá tesz, hogy utánajárok.
Miközben hallgatom Andreát az interjú alatt, folyamatosan körülölel a belőle áradó nyugalom. Őszinte, közvetlen, választékos kommunikációja zavarba ejtő lenne, ám a mély mondanivalót megfűszerező báj és természetesség olyanná teszik a beszélgetést, mintha tegnap váltunk volna el, s ma egyszerűen folytatjuk a félbeszakadt gondolatokat.

— Nem harap a néni?
— Attól függ. [felnevet] Most már kezd, ahogy kialakulnak bennem önvédelmi reflexek minden tekintetben. Ez eddig nem volt jelen. Azt mondták rám, hogy nagyon határozott, karakán csaj vagyok, de én nem éreztem így. Egy nap azonban úgy döntöttem, ha azt gondoljátok, olyan is leszek. Szerintem sok olyan dolog történik most a világban, amihez a magamfajta old school-lányok [angolul régi iskola, azaz régimódi – a szerk.] talán nincsenek eléggé felvértezve, nem vagyunk annyira ütésállóak, mint a fiatalok.

— Ha már old school, akkor feltételezem a harapás is diplomatikus.
— Persze, nem vagyok egy arrogáns barom. Számtalan olyan szituáció van, amikor az ember megmondaná a véleményét, de nem teszi. Aztán beül a kocsiba, s ott pufog magának. Na, ez most már nincs. Ha valami bántó, sértő, felháborító ér, vagy amivel csak egyszerűen nem értek egyet, akkor rögtön, csípőből, lélegzetvétel nélkül, de diplomatikus körülmények között megmondom a véleményemet, hogy ezt nem.
Nemrég volt egy felkérés, amikor egy kedves és általam nagyra becsült kolléganőm helyett kellett volna beugranom – ami soha nem derogál nekem. Valahogy úgy érkezett a felkérés, hogy egy vagyok a három-négy közül, akik számításba jöhetnek, de még ez sem biztos, mert a megrendelő majd eldönti. Ezen nagyon felháborodtam. Azt gondolom, vagy én kellek, vagy így ne tendereztessenek meg, mert nem egy olyan volumenű feladat volt, amiért sorba kellene állnom. Ezt elég sarkosan megmondtam az illetőnek, aki mellesleg, mélységesen egyetértett velem. Megdöbbentem, hogy megvédtem saját magamat.

További képekért kattints!

 — Színészet, ének több műfajban, műsorvezetés, s nem utolsósorban család. Honnan fakad ez a kifelé sugárzó, mérhetetlen harmónia?
— Sokszor ez magamra erőltetett nyugalom, mert azért a felszín alatt komoly vulkánok dolgoznak; de ezek a vulkánok igazából csak az előadásokon törnek ki. Adott a Jóisten egy olyan képességet és lehetőséghalmazt, hogy ezeket a színpadon ki tudom engedni, s nekem ennyi bőven elég. A hétköznapokban tényleg törekszem a harmóniára, az egyensúlyra, mert nagyon szeretek élni, nagyon szeretem magát az életet, csak tisztában vagyok vele, mennyire véges. Nincsen elegendő idő arra, hogy elvesszünk rossz részletekben. Szóval, ha valami bánt, valami fáj, otthon jól kisírom magamat, de kifelé ezt már nem próbálom másra ráerőltetni, hanem igyekszem az a biztos pillér lenni, amibe mindenki belekapaszkodhat. Néha ez nagyon fárasztó, de azért még bírom.

— A számos színházi szerepe közül melyik a legkedvesebb?
— Tulajdonképpen mindegyik másért kedves; bár hazudnék, ha azt mondanám, mindegyik kedves volt. A kaktusz virága – amit legrégebben játszom – egy hosszú korszakon átívelő sikerszéria, és egy elég színes szerep. Imádtam Győrben, a Hegedűs a háztetőben játszani Golde-t; az valamiért különösen megérintett. Igaznádiból mindegyikben van valami, amihez egy picit közöm van, és mégsem...

— A nagysikerű Dizőz, vagy ahhoz hasonló, egyszemélyes darabban találkozhat még önnel a közönség?
— Nem hiszem. Közel tíz évig ment a Komédiumban. Borzasztóan szerettem, és a közönség is szerette. Az egy nagyon fura találkozás volt nekem, mert hosszú évek kihagyása után, ezen a zsebkendőnyi helyen találkoztunk megint négyszemközt, a közönség és én. Annak idején, a pályám elején a „vendéglátózás” arról szólt, hogy karnyújtásnyi közelségben ültek a hallgatóim; és ott nem lehetett soha csalni. Playbackelni nem lehetett, jobbára élő zene volt; és rögtön jött a visszajelzés. Ha elkezdtek enni, inni, beszélgetni, az ember nem volt jó; amikor csend volt egy tömött bárban, akkor az biztos, hogy a produkció hatásos volt. Ez a mai napig nagyon érdekes értékmérő számomra, mert vannak pillanatok, amikor egy ilyen közelséget többre értékelek, mint amikor tizenötezer ember előtt énekelek. Nem érzem igazinak azt a teljesítményt, mert megtámogatja a technika és megtámogatja a tömegpszichózis.
Tíz éven keresztül az összes kudarcomat, csalódásomat és örömömet kiénekeltem, kimókáztam, kijátszottam magamból, s amikor véget ért, úgy ki is ürültem. Nem sokkal később megszületett a kislányom, és szóba sem került, hogy azt úgy, abban a formában folytassam. Azt se felejtsük el, hogy az ember ilyesmihez akkor nyúl, amikor valami hihetetlen erős önfelmutatási kényszere van, amikor valamit magából eladdig elfojtott, de muszáj kiengedni. Van, akinél ez a képzőművészetben manifesztálódik, van, aki köpi-hányja ki egymás után a lemezeket; nekem most annyi feladatom van, hogy arra kell ügyelnem, ezek között nehogy elforgácsolódjak: hogy ugyanannyi maradjon a gyerekemnek belőlem, amennyiről azt gondolom, jár neki – és ez nem kevés –; hogy ugyanannyi maradjon a hivatásomnak, mert attól vagyok az, aki vagyok. Szóval be kell tudni osztani, és ebbe most nincsen szerepe annak, hogy megint mutogassam magamat. (Annyira sokan mutogatják magukat, annyian hangoskodnak, hogy nem akarom őket túlkiabálni.)

Az interjú a következő oldalon folytatódik!

[2011.11.23.]

(1. oldal)

következő oldal »