Gigantikus Quimby koncerten jártunk - képes beszámoló az Arénakoncertről

Úgy látszik, hogy a zenekarnak és közönségnek is maradandó élményt nyújtó 20. szülinapi koncertről készült fotósorozatunk mellett, ’szóban’ is méltatnunk illik e jeles eseményt. Gyorsan hozzáteszem: van miért!

 „… a legemlékezetesebb nagykoncertre készülünk. Vegyesen, minden korszakból a zenekar kedvencei fognak sorjázni.” – mondta korábban Varga Líviusz. És igen.

Eltelt egy hét, és őszintén szólva meglepett, hogy még ma is, Budapesten jártamban-keltemben, metrón, bevásárlás közben, de még Miskolcon - meglehetősen szürreális körülmények között- is a Quimby ’Arénás’ koncertjéről, Kiss Tibi szárnyalásáról, Líviusz vibrálásáról, Kárpáti Dódi vadulásáról beszélnek.

Azt gondoltam, hogy csak az igazán megszállottak, a Quimby fanok emlegetik és idézik majd fel nap, mint nap ezt a különleges, ugyanakkor a zenekar és rajongók számára is szokatlan helyszínen megrendezett, mégis igazán ’Quimbys’ szülinapi bulit.

De tévedtem. Sokakhoz hasonlóan nekem is „eleven elemem” ez az élmény. Ezért még egyszer, röviden:

Szombat este, Budapest Sportaréna, több mint tízezer ember, teltház! 

Különleges színpadkép, látványos fénytechnika, ütős, néhol bizarr animációk, egyedi hangzás, amelyet erősített – kiegészített, az e napon a szülinaposokhoz csatlakozott vonós négyes és rezes banda is. 

Sztárvendégek nem voltak, volt viszont egy kicsi lány, Szabó Anna (a Csík zenekaros Szabó Attila leánykája), aki a Most múlik pontosan című nóta éneklésében segített a közönségnek, édesapja gitár- és a vonósok kíséretével. A fiúk már nem is kellenek ehhez a dalhoz J, ezen a ponton ugyanis láthatóvá-hallhatóvá vált, hogy mennyire él már önálló életet és jelenti ennek az estnek is a csúcspontját.

A jól ismert és vágyott Quimby-bulikon megszoktuk, hogy a dalok, ’kettős életet’ élnek. Nem lehetett ez most sem másképp, csak még egy csavarral turbózva!  Megszólalnak, ahogyan szeretjük-ismerjük, ahogyan a lemezeken is halljuk, aztán jön valami, valami egyedi, mindig más ’elszállás’ és olyan performansz keveredik, mint a Fekete Lamourevagyaz Autó egy szerpentinen alatt, amikor az amúgy is erős ritmus szekcióhoz (Gerdesits Faszi dob, Varga Livius konga) csatlakozott Balanyi Szilárd is (erre az időre hátat fordítva kedvenc szintetizátorának). 

Ajánlunk egy jó koncertet!

 

Az ilyen és hasonló, pl. a Kárpáti Dódi féle improvizálások (és most nem a hegedűtörésre gondolok) tették/teszik különlegessé minden egyes nótájukat. Kedvenc fúvósom egyébként a Lepedőország és Nice Day zúzásával énektudását is megcsillantotta.

Csakúgy, mint Líviusz, aki nem csak kongázott, de átkötött, dumált, rappelt (mert ezekhez nagyon ért) Volt ám Hoppá, Cuba Lunatica, Egónia, a gépnek Halleuja, Leszek ma én a tiéd és Magam adom, neki megadom magam!

 Az est konferansziéja – de a cirkuszi díszletre hajazva, mondhatni porondmestere - a banda frontember, Tibi, mint mindig, sziporkázott.  Szórakoztatja a hallgatóságot (a tomboló tömegben megmutat néhány nála, illetve Líviusznál aludt szerencsést J), használja az „ordibátort” (fontos kellék a megafon!) kérdez („Érzitek magatokat?”) nem politizál, csak kampányol  („maradjatok itthon, szükség van rátok”) és csinálja azt, amit szeret, amit annyira szeretünk. 

A hangulat kitűnő, nemcsak a küzdőtéren tombolnak, a büfépult mögött táncolnak, a lelátón dübörögnek, hanem a színpadon is, ahogyan az a 20. évüket megünneplő bandától elvárható.

Hozták a formájukat a fiúk, tolták a legjobb dalaikat:

Múló idő (mert, nekik már van múltjuk, 20 év!), Szellő („látom, hogy odabenn áll a bál, de milyen jól áll.”), Nem volt kulcsom („Van úgy hogy az Úristen a Földre ejt egy álmot”), Útravaló („Balkán rezesek fújják”), Ventilátor blues („ha nem vigyázol, porrá zúz”), Jekyll és Hyde („a múltat zsákban húzta maga után”) Álmatlan dal („Hát ez is egy dolog. Ugye te sem gondolod komolyan?”), Ajjajjaj („Rakétákat lő a telihold”), Az otthontalanság otthona („Ma éjjel semmi sem olyan, mint amikor olyan, amilyen”), Unom („unom az embert, aki mindent összebarmol”), Androidő („Ami egyszer volt, újra nem jön el”).

Quimby az Arénában - klikk a fotóra

Kicsit a Teátrum színházi sorozatra emlékezve, a nagy színpadon egy kisebb, a világot jelentő deszkán akusztikus változatban szólt a Don Quijote ébredése, a Viharon túl, szélcsenden innen, az Én és a bank, az Fm 66,6.   

A három órás partyn, a 20 év terméséből, a klubos- bulizós, érzelmes- intim nóták közül még jó néhány kedvenc: a Csillagbölcsi, az Álmod ébren tart, a Turning to the blue, az Elvisz a szél, a Kávéház, Az ördög magyar hangja, A bolond meg a gyermek,  a Libidó, a Mari is felcsendült.

Nem maradt el a hatás, kétszer tapsolták vissza a fiúkat!

Jött a ráadás: Sehol se talállak, Magam adom, majd újabb tapsvihar után: Bordély boogie, tisztelgés a rock legenda Jimi Hendrix előtt egy Foxi Lady idézettel, és   stílusosan, az utolsó lemez utolsó, címadó dala a Kicsi ország. 

Végül az Over the Rainbow dallamaira hajoltak meg és valószínűleg a szivárvány fölött érezték magukat - velünk együtt - az ünnepeltek.

Annyi kiskocsma, klubház, teltház, fesztivál után, ez a jeles, amolyan gigantikus Quimby koncert járt nekünk, mert szeretjük őket, a muzsikájukat, és járt a zenekarnak, mert megérdemlik.

Húsz éve zenélnek, mégsem fogyott el körülöttük a levegő, és reméljük lesz elég lendületük a folytatáshoz, a következő 20 évhez!

- MJ - 

Hogyan érezted magad a Quimby Aréna koncertjén? VOKS LENT! 

[2011.11.19.]