˝Az a célunk, hogy minden ember zenéljen.˝ - Interjú Tóth Csabával, a Roland East Europe vezetőjével

A legkiválóbb zenész is félkarú óriás hangszer nélkül, amelyen tehetségét, tudását meg tudja csillogtatni, szenvedélyét ki tudja élni önmaga, illetve – legjobb esetben – egy szélesebb közönség örömére. Az iparág egyik meghatározó nemzetközi képviselője a japán Roland, amelynek kelet-európai leányvállalata (Roland East Europe) Magyarországon székel.

A hagyományokat tisztelő, ám egyben a folyamatos fejlődést és megújulást szem előtt tartó cégfilozófia felett Tóth Csaba őrködik, akiről sugárzik, hogy szívvel-lélekkel végzi missziószerű feladatát, miközben a zene bűvöletében él.

Az alábbi interjúban exkluzív bepillantást nyerhetünk a zeneipar egy kevésbé előtérben lévő szegmensébe, egy lelkes szakember vezetésével…

— A zenecsinálás egyik alapvető, bár kevésbé szem előtt lévő eleme a zenész munkaeszköze, maga a hangszer. Az azt megszólaltató művész előadásának minősége pedig egy bizonyos határon túl már csupán hangszerének minőségével együtt növelhető. A Roland ebből a szempontból milyen szintet képvisel?
— Érdekes kérdés, vajon egy hangszer mennyiben tesz hozzá egy produkcióhoz. Azt gondolom, a zenélés mint önkifejezési forma esetében – amennyiben amatőrre és profira bontjuk –, elsősorban az amatőrök számára fontos az, milyen hangszert használ, vagy mennyire profi egy hangszer. A profit többek között talán az különbözteti meg az amatőrtől, hogy egy alacsonyabb szintű hangszeren is kiváló produkcióra képes. Emellett természetesen a hangszer kibővíti a profi muzsikus lehetőségeit is, a kreativitását inspirálja, növeli. Mi tulajdonképpen nem hangszereket, hanem kreativitást árulunk. Mindig azt mondom a kollégáknak, legyünk büszkék, hiszen tudományos kutatások bizonyítják a zenélés egészségre, de a szakmai kiégés kapcsán akár az idősek, akár a gyerekek tematikai készségének kialakítására, alakulására gyakorolt pozitív hatását. Kevés olyan terméket tudok mondani a mai világban, amelyről biztosan állítható, hogy jót tesz az emberiségnek. Ezen felül pedig, aki zenél, eleve jobb kedvű és kevésbé stresszes.
A Roland egyrészt csak digitális, elektronikus hangszereket gyárt, amivel már eleve valamelyest pozícionálja magát a piacon (inkább a felsőbb kategóriát célozzuk meg, azaz olcsó digitális zongoránk, szintetizátorunk például nincs). Ez így van a disztribúciós helyzetünkkel is, hiszen a hipermarketek kínálatban nincsen Roland-termék, egyelőre csupán a hangszerboltok szelektált szegmensében kaphatóak azok. Mégis elégedettek vagyunk a forgalmunkkal; az más kérdés, hogy abban a tekintetben, miszerint szeretnénk, ha több ember zenélne, már kevésbé vagyunk elégedettek. Szerencsére a válság hatására a hangszeripar visszaesése nem olyan jelentős.

— Illusztris hazai zenészek (Ákos, Presser Gábor, Lerch István, Szakcsi Lakatos Béla, Szentmihályi Gábor, Závodi Gábor stb.) választották/választják a Roland-hangszereket. Feltételezem, ez a leghatékonyabb reklám…
— Valahol olvastam, hogy a marketingköltségek fele az ablakon kidobott pénz; csak azt nem lehet tudni, melyik fele. Ilyen szempontból a hangszeripar – ami egy kis szegmense a nemzetgazdaságnak – éppúgy működik, mint azoknak a fogyasztási cikkeknek a marketingje vagy reklámja, amelyeknél minden percben ott kell lenni a fogyasztó szeme előtt: nem mindegy, melyik benzinkúthoz tér be, melyik mobilszolgáltató mellett dönt, melyik üdítőitalt emeli le a polcról a vevő.
Nyilván jóval kevesebb ember nézi meg, milyen hangszert használ valaki a színpadon. Amúgy a fiatalok egyre kevésbé kíváncsiak a reklámokra, arra, ki reklámoz egy adott terméket; ők meggyőződésből szeretnének dönteni, a saját fejük után mennek, más véleményformálókat keresnek, saját közösségükből válogatnak. Egyébként pedig ezek az együttműködések számunkra nem is annyira az üzletről, mint inkább az emberi kapcsolatokról szólnak. Azt gondolom, az ember elsősorban nem a pénz, a karrier vagy a gyors meggazdagodás reményében, hanem szerelemből jön ebbe az iparágba. Az őszinteség, a hitelesség a legfontosabb; büszkék vagyunk arra, hogy ezek a művészek Roland-hangszereket használnak. Ha pedig ez bárkinek szimpatikus, netalántán mérvadó, akkor az nagyon jó dolog.

— Számos nemzetközi versenyben vállalnak szerepet. Ez része a vállalati filozófiának?
— Ez meghatározó alapköve annak, milyen tevékenységeket kell a Roland-vállalatoknak a saját területükön megvalósítani. A versenyek – ahol a termékeket vásárlók, illetve használók összemérhetik a tudásukat – azért nagyon fontosak, mert aki elkezd játszani egy hangszeren, abban szerintem van egy adag exhibicionizmus. Egy (lelkes) amatőr számára borzasztó jó lehetőség, hogy felállhat a színpadra; hiszen aki zenél, az lefekvés előtt, vagy álmában azért eljátszik a gondolattal, hogy ott áll a világot jelentő deszkákon, előtte húszezer ember kántálja a nevét, a szélgép fújja a haját, majd belecsap a húrokba, és eljátssza az aktuális slágerét. Szerintem ez egy hatalmas inspiráló erő. Ezen túl igyekszünk olyan eseményeket szervezni, ahol profik vagy félprofik bemutatják a nagyközönségnek, mit lehet kihozni az egyes hangszerekből (ilyen például a Bárzongorista Verseny).

— Sok médiaprodukcióban látni Roland-hangszereket. Ez inkább reklámértékkel bír, vagy presztízskérdés?
— Nyilván, részben presztízskérdés. Például a népszerű tv-s tehetségkutatókban gyakorta Roland-zongorán játszanak, ám ezt a sok millió nézőből nagyon kevés tudja. Ugyanakkor azt látom, egyre többen zenélnek; és lehet, ha majd két, három vagy öt év múlva hangszervásárlásra kerül sor, a választásban ez a megjelenés valahol a tudatalattiban nagyon mélyen ott lesz. A tudományos kutatások szerint az emberek 80%-a szeretne zenélni, ebből kevesebb, mint 10% zenél; szóval mondhatni, van 70%, aki elviekben könnyű célcsoportnak számít. Természetesen a 100% a cél. Tehát még mindig ott van a maradék 20%, amelyik azt mondja, nem szeretne zenélni. Miért nem? Az a célunk, hogy minden ember zenéljen.

— Hogyan állnak a konkurenciával?
— Megpróbálunk úgy gondolkodni, hogy ha csak a Roland lenne a hangszerpiacon, az sem nekünk, sem a vásárlóknak nem lenne jó. Valahogy úgy tudom illusztrálni, hogyha egy ember biciklizik Párizs körül, az senkit sem érdekel, ha százan vannak, és Tour de France-nak nevezik el, akkor az egész világ odafigyel. Tehát nekünk nem a Yamaha, a Casio, vagy bármelyik más hangszergyártó jelenti a valódi konkurenciát, hanem az az elvesztegetett szabadidő, amit valaki céltalanul, hasztalanul tölt el. Kevésbé fáj, ha valaki Yamahát vásárol, mintha egy Yamaha-hangszer helyett lecseréli a plazma tv-jét egy nagyobbra.

— Mint a Roland kelet-európai képviselője, milyen kihívásokkal néznek szembe? A verseny, a különböző gazdasági hatások milyen mértékben érzékelhetőek?
— Én megrögzött optimista vagyok; néha furcsán is néznek rám. Hadd mondjak egy példát! A 2010-es statisztikák alapján – bár rettenetes módon zsugorodik a piac – az egy főre eső zenevásárlás (cd, digitális letöltés) még mindig 25%-kal magasabb, mint a hangszeriparban való költés. Emellett a válság nyilván nincsen olyan drasztikus hatással a hangszeriparra, másrészt pedig minden válságnak vannak nyertesei. Miért ne lehetne jelen esetben a hangszeripar a válság nyertese abból a szempontból, hogy a megkeseredett, rosszkedvű, stresszes hétköznapokat élő emberek az aktív zenélés felé fordulnak, abban találva a megnyugvást, a kikapcsolódást, a szabadságot? Ha rájönnek, a zenélés milyen eredménnyel kecsegtet, talán kevésbé aggódnak azon, hogy vesztettek a tőzsdén. A válság a zenélés karjaiba lökheti ezeket az embereket. A Hangfoglalás kiállításon például sokan azt kérdezték a szervezőktől, hogyan sikerült ennyi érdeklődőt bevonzani a SYMA Csarnokba…

— Mit tartogat a jövő?
— Az aktív zenélés egyidős az emberiséggel. Az, hogy az ember valamilyen eszközön dobolt, illetve artikulálatlanul kántált hozzá, azaz zenélt, ősibb, mint a legfőbb kommunikáció-hordozónk, a beszéd. Nemrég olvastam olyan kutatásokról, amelyek bebizonyították, hogy a beszédkészségünk a zenei készségünk miatt jöhetett létre.
Bár az emberiség fejlődése során egy picit háttérbe szorult a zenélés, talán pont a válság hatására, a jövőben újra előjön belőlünk az ősidőkből meglévő hajlam és akarat, hogy zenéljünk.
Fontosnak tartom, hogy a zenélés, a zenetanítás legalább olyan fontos része legyen a hétköznapjainknak, mint a különböző civilizációs vívmányok. Azt gondolom, a hétköznapokba be kell vinni az aktív zenélést, mindenkinek a saját maga szintjén. Vallom, hogy akár már három hónap zenetanulás után, egy gitáron, egy zongorán bárki, saját maga számára élvezhető produkciót tud előadni.

— Ön is zenél?
— Igen, ezért is merem ezeket mondani, mert jó példa vagyok. A szüleim sajnos soha nem taníttattak zenélni. Főiskolás koromban kezdtem el – abszolút autodidakta módon, az elején irgalmatlan hibákkal – zongorázni. Nyilván sosem lesz már tökéletes a kéztartásom, a technikám, de ez nem is fontos. Húsz éve ismerősök, haverok esküvőjén játszunk egy barátaimból álló zenekarral, rendszeresen próbálunk – amellett, hogy közülünk mindenkinek megvan a saját szakmája, amiben dolgozik. Viszont saját tapasztalatból tudom, hogy ez a szintű zenélés bárki számára elérhető.

- Aigner Ivan -

[2012.04.29.]