Dalokkal tisztelegtek a legendák előtt! Máté Péter és Cserháti Zsuzsa emlékkoncerten jártunk

Immáron harmadjára láthatta a nagyérdemű 2012. augusztus 17-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Máté Péter és Cserháti Zsuzsa nevével fémjelzett emlékkoncertet, melyet Szomor György álmodott színpadra.

Az utóbbi években szinte divattá váltak a hasonló jellegű emlékestek, és némelyiknek a létjogosultsága erősen megkérdőjelezhető, viszont két ilyen kaliberű előadó esetében, úgy gondolom, vitán felül áll, hogy egy effajta koncertnek van-e helye bármikor, bárhol. Amikor először találkoztam a koncert hirdetésével, túl azon, hogy egészen impozáns névsorral szembesültem, az tett igazán lelkessé, hogy a zenekar, Máté Péter egykori állandó kísérőzenekara, a Főnix együttes lesz.

Annyian és annyi mindent beszélnek, írnak Máté Péterről, de valószínűleg nincsenek sokan, akik jobban ismerték őt, a gondolatait, az életét, mint akikkel együtt dolgozott. Adott a koncertnek valamiféle magasztosságot a tudat, hogy vannak olyanok a színpadon, akik részesei voltak a Máté Péter-legenda születésének. Hogy Cserháti se maradjon „képviselő” nélkül, ezt a címet én önkényes alapon odaítélném Csonka Andrásnak, aki önmagát B-közepes Cserháti-rajongóként aposztrofálta, rögtön hitelt is adva ennek különböző történetekkel.

Az emlékkoncerteknek mindig megvan az a veszélye, hogy a nagy slágerek eredetije annyira az emberek fülében van, hogy akaratlanul is elkezdik összehasonlítgatni az aktuális előadást az eredetivel. Egyfelől tehát megtiszteltetés ilyen dalokat énekelni, másfelől viszont borzasztó nagy felelősség. Véleményem szerint csak akkor tud ez működni, jól működni, ha az énekes rendelkezik a megfelelő kvalitásokkal, hiszen attól, hogy annak idején Cserháti Zsuzsa és Máté Péter olyan magától értetődő természetességgel énekelték el ezeket a számokat, dallamvilágukat tekintve és technikailag egyaránt kihívást jelentenek. Emellett elengedhetetlen, hogy aki ezekhez a dalokhoz nyúl, kellő alázattal, tisztelettel tegye ezt meg, mert önmagában a technika mit sem ér. Az este folyamán láttunk példát az egyik, illetve a másik hiányára is.

Rutinos házigazdaként Csonka Andrást láthattuk, aki újfent bebizonyította, hogy egy egyszerű konferálást nem csak poénokkal lehet emlékezetessé tenni. Hol bájos, hol fájó, hol megható, hol megrendítő történetekkel tette ember közelibbé a koncertet. A személyes történetek, idézetek, a rövid beszélgetés Hantó Ferenccel, a Főnix szólógitárosával, mind-mind üde színfoltjai voltak a koncertnek, még ha egyik-másik gondolat szomorú is volt, mégis jól esett utánuk legalább egy pillanatra elhinni, hogy valahonnan biztos látják, látniuk kell, hogy nem felejtették el őket az emberek, és a legnagyobbak között tartják őket számon.

További képekért kattints!

A koncert során majd’ 30 dal hangzott el, köztük számos, mindenki által jól ismert sláger, mint a Boldogság, gyere haza, az Egyszer véget ér, a Száguldás, porsche, szerelem, a Hamu és gyémánt stb., valamint néhány olyan dal is, amik talán kevésbé vannak jelen a köztudatban, de ez közel sem jelenti azt, hogy az emberek ne ismernék. A két legenda dalait Fésűs Nelly, Gubik Petra, Janza Kata, Szinetár Dóra, illetve Bereczki Zoltán, Csonka András, Győrvári Leslie, Szomor György, Varga Miklós, Vastag Csaba és Vastag Tamás tolmácsolásában hallhattuk.

Úgy gondolom, hogy valami elképesztően nagy dolog az, hogy a mai napig jelen vannak a zenei életben, hiszen Cserháti és Máté Péter dalaira egyaránt igaz, hogy ennyi év távlatából, egy alapvetően más világban, mint ami a dalok születésének idején volt itthon, még mindig megkérdőjelezhetetlen, hogy értékes alkotások, örökérvényű mondanivalóval. Bár szerettem volna az egyes produkciókat objektíven értékelni, de képtelenség elszakadni a dalok nagyszerűségétől, és az ember pár sor után újra meg újra azon kapja magát, hogy nem a fülével, hanem a lelkével hallgatja a számokat.

Ehhez aztán hozzájön az a többlettartalom, amit a két tragikus sorsú énekes személye hordoz, a történetük és a számtalanszor feltett kérdés: vajon mi történt volna, ha nem ér véget az életük idejekorán? Sokat beszélünk arról, hogy igazán sikeressé csak haláluk után váltak, és milyen kár, hogy nem adatott nekik több idő, hogy ezt a sikert megélhessék. De vajon akkor is ilyen tisztelet és megbecsülés övezné őket, ha még ma is élnének? Vagy szükségszerű volt korai távozásuk, hogy az emberek felismerjék, hogy mit veszített el az ország? Már soha nem fogjuk megtudni.

Nem tisztem az énekeseket értékelni, és jogosan mondhatná bárki egy-egy kritika után, hogy ott a színpad, meg lehet próbálni jobban csinálni, tehát nem bocsátkoznék ilyesmibe, illetve az est szellemiségét nem szeretném fanyalgó megjegyzésekkel szertefoszlatni. Ennek tekintetében úgy lenne igazságos, ha nem esnék át a ló túloldalára sem, de képtelen vagyok nem megemlíteni Szomor György teljesítményét. Túl azon, hogy megálmodta és létrehozta ezt az estet, kifogástalan produkciókkal állt a közönség elé. Minden sallangtól mentesen, nemes egyszerűséggel és mérhetetlen alázattal nyúlt az általa előadott dalokhoz. Egyszerűen profi volt, ahogy azt tőle megszokhattuk. Megkockáztatnám, hogy az este egyik, ha nem a legjobban sikerült előadása a Te ott állsz az út végén című dal volt, amit Janza Katával adott elő (aki ezzel a dallal azt hiszem rácáfolt azokra, akik azt hangoztatják, hogy már nem a régi a hangja).

Nem tudom, hogy a fellépők a dalválasztásoknál mennyire kaptak szabad kezet, de voltak minden tekintetben érdekes párosítások. Számomra Vastag Tomi és a Hull az elsárgult levél például remek találkozás volt. Ahol kellett lágyan szólt a hangja, ahol erőre volt szükség, azt is megoldotta, anélkül hogy nagyon „megcsináltnak” tűnt volna a dal. Továbbá újra meg újra megdöbbenek azon, hogy ennyire fiatalon ennyire bele tud helyezkedni ilyen dalokba. Értem én, hogy szinte gyerek még, és ilyenkor még bulizik az ember, na meg ugye ezt lehet eladni, de vétek lenne nem kihasználni, hogy egy mély érzésű és alapvetően elmélkedő típusú ember, aki alkalmas arra, hogy komoly mondanivalót hordozó dalokat is elénekeljen. Érték. Ráadásul nem alakulna ki a családban versenyhelyzet sem, ha ő ezt az utat járná, hiszen Csabi láthatóan a pörgősebb zenékben remekel és azokban is érzi jobban magát. Túl azon, hogy egyébként el tud énekelni tartalmas, lírai számokat is (ráadásul nem is rosszul), az ő egyéniségéhez (legalábbis ahhoz a részéhez, amit a közönség számára látni enged), a jelenlegi rohanó életéhez kevésbé passzolnak a „májbajos” nóták.

Szintén érdekes választás volt a Várni kell, amit a Szinetár-Bereczki párostól hallhattunk. Nem tudom, hogy a szöveg kapcsán mások mennyire tudtak elvonatkoztatni az aktualitásoktól, nekem nem nagyon sikerült, és a dal alatt kicsit úgy éreztem, mintha egy valóság show-ba csöppentem volna, és inkább csak találgattam, ahelyett, hogy ténylegesen a produkciót figyeltem volna.

Hogy azok jártak jobban, akik mindenki által ismert igazán nagy slágereket énekeltek, vagy azok, akik kevésbé ismert, de nem kevésbé színvonalasakat, azt döntse el magában mindenki, aki ott volt. Én nem jutottam döntésre. Egyik-másik általam nagyon szeretett és várt dal szinte csalódás volt számomra, és az ismertebb számok egy részével a környékemen ülők is így jártak, amennyire hallottam innen-onnan a megjegyzéseket. Mint mondtam, az ilyen koncertek veszélye, hogy az emberek az eredetit „várják”. Van, hogy valakinek sikerül saját magából annyit hozzátenni a dalhoz, hogy csak az eredeti előadók iránti tiszteletünk okán nem mondjuk ki, de még a gondolatát is elhessegetjük, hogy ugyanolyan zseniális, vagy netán még jobb is volt, mint az eredeti verzió. Persze ehhez kell egy megfelelő egyéniség megfelelő hozzáállással, hanggal, kimagasló maximalizmussal és egy sor egyéb jellemzővel, amik a nagyvilágban, így együtt, viszonylag kevés embernél találhatóak meg.

Ami a koncert koránt sem elhanyagolható „háttér” részét illeti, a Főnix együttes, kiegészülve fúvós, vonós szekcióval, a két billentyűssel, a vokalistákkal, remek alapot szolgáltattak a fellépők számára. A fellépők „kiszolgálásával” számomra talán ők tették a magyar könnyűzene két kiemelkedő alakjának ünnepévé ezt az estét. Hogy lesz-e folytatás, afelől nincs sok kétségem. Remélem, akár velük, akár másokkal, még sokszor megélhetjük azt, hogy teltházas koncerttel emlékezünk Cserháti Zsuzsára és Máté Péterre.

– Di Giovanni Szandra –

[2012.08.27.]