˝Minden egyes nappal, újra meg kell küzdenem mindenért.˝- Exkluzív interjú Szulák Andreával

Nyár végi beszélgetés a hiánypótló dzsesszlemezzel újabb sikereket elérő Szulák Andreával, akit szeptembertől a képernyőn láthatunk viszont, és aki a végeláthatatlan koncertek mellett élete nagy szerepére készül.

Vannak különleges emberek, közülük pedig azok igazán sikeresek hosszútávon, akik belső lángjukat nem önmaguk fényezésére, hanem mások útmutatására használják. A jelenkor kínálati bőségében sokszor eltörpülnek ezek az egyéniségek, azonban az egyetemes harmónia megteremtésére tett folytonos kísérletek őket újra és újra előtérbe helyezi.
Ennek az elit klubnak a tagja az élet számos területén alkotó és helytálló Szulák Andrea, akinek idén májusban megjelent, közkedvelt magyar slágerek feldolgozásait tartalmazó, kiváló zenészek közreműködésével megalkotott dzsesszlemeze – a MAHASZ-listán még Madonna új korongját is megelőzve – páratlan sikert aratott a minőségi zenére éhes közönség körében.

A délelőtti órákban találkozunk egy kötetlen, tabuktól mentes beszélgetésre, amelyben szó esik sikerről, veszteségekről, tervekről és a mindent átszövő lételemről, a szeretetről…

–  Legutóbb, amikor beszélgettünk, az idén májusban megjelent Szulák Andrea Quintet-lemez még csak terv volt…
– Képzelje, a megjelenést követő, heteken belül be is aranyozódott! Azóta ebből a lemezből készült egy 3D Blue-ray-felvétel is, ami az Olimpiai Játékok alatt ment a televízióban.

– A Szeretni bolondulásig hiánypótló lemez: kedvelt, magyar slágereket fog össze dzsesszköntösbe öltöztetve.
– Úgy érzem, nagyon telibe találta a közönséget, mert ezeket a dalokat mindig is szerették, olyan szerzők által íródtak, olyan előadók énekelték, akiknek a neve egyet jelent a minőséggel. Az pedig, hogy ezt ilyen tehetséges, fiatal dzsesszmuzsikusokkal dzsesszköntösbe öltöztettük, a mi hazárdjátékunk volt, hiszen elsősorban az önkifejezésünk eszközeként találtuk ki. Nem végeztünk előzetes marketingfelméréseket, nem állapítottunk meg célközönséget, csupán szerettünk volna egy ilyen lemezt készíteni. Aztán valamitől tényleg hiánypótló lett, és megszerették az emberek.

– Hazárdjáték? Ilyen kaliberű zenészekkel nem lehet mellényúlni.
– Ezek a minőségi muzsikusok ma Magyarországon nem rendelkeznek olyan egzisztenciális háttérrel, mint a valamelyik televíziós tehetségkutató műsorból frissen kikerült sztár. Amit ezek a művészek 5-10-15 év alatt építettek fel, ahhoz képest ezek az egyik óráról a másikra „világhírűvé” avanzsált emberek gyakorlatilag leterítik a könnyűzenei piacot. Ezt nem szeretném minősíteni, hiszen nyilván annak is van valami fajta létjogosultsága, csak az arányokkal van problémám. Azt vallom, hogy „élni, és élni hagyni”, tehát mindenkinek kell lehetőséget kapnia az önfelmutatásra. Amikor azonban ilyen nagyon erőteljesen tolják az emberek agyába, hogy mi a „jó” és a „fontos”, akkor úgy érzem, hogy mindannyian egy kicsit át vagyunk verve.

Nézd meg a Hol van az a nyár? című dalt a Szulák Andrea Quintet előadásában!



– Több szerepben is láthattuk, amióta feltűnt a színen: énekes-előadóművész, prózai, illetve zenés színész, műsorvezető. Valahogy azonban most úgy tűnik, visszatért a gyökerekhez. Újból prioritást élvez az éneklés?
– Amíg bezárogatják a színházakat körülöttem meg alattam, addig muszáj előre menekülni. Soha nem nyomultam, sosem kerestem azokat a lehetőségeket, hogy még többet, még nagyobbat stb., hanem egész egyszerűen sodródtam; és ez sajnos most is így van. Nem tudok magamnak színházat nyitni, magam mögé színházi struktúrát kényszeríteni, hanem úszom az árral. Ha nincs színház, akkor van éneklés; ha nincs éneklés, akkor van tévézés; ha nincs tévézés, akkor van színház. Ez egy ilyen furcsa kör, hogy valahol valakinek mindig szüksége van rám. Ez nagyon jó; ez az egyetlen, ami szakmai értelemben még életben tart, mert ha már nem lenne bennem bárki számára valami felfedezni való, akkor lehúzhatnám a redőnyt.
Az külön jó érzés, hogy ezek a fiatalok is találtak bennem, a maguk számára valami izgalmasat. Valószínűleg ettől is lett ez a dolgok sikeres. Ugyanígy vagyok a színházi feladataimmal is. Minden egyes nappal, újra meg kell küzdenem mindenért. Nincs olyan, hogy hátradőlök. Azt látom, a világ, az informatika nem is hagyja, hogy az ember belekényelmesedjen a saját „nagyságába”.

– A közelmúlt talán legfájóbb színházbezárása a Játékszín esete. Látja-e esélyét a társulat, az ott futott produkciók más struktúrán belül való továbbvitelére, vagy egy korszak zárult le ezzel?
– Elég erőteljesen. Az egész hátteret szélnek eresztették, és mivel ez egy befogadó színház volt, a műszak, az öltöztetők, az iroda tették ki a társulatot. Papírforma szerint senki sem volt tag, csak a lelke szerint. Ez a fájdalmas, mert valahol úgy érzem, ha droidokká válunk, akik egyik feladatból a másik feladatba, egyik intézményből a másikba – pusztán csak a létszükségleteink fenntartásáért – vándorolnak, akkor az összes dolog, amiért eddig azt hittem, hogy élni érdemes, az nincs. Ez pedig el fogja pusztítani az emberek lelkét.
Hiszem, hogy az ember alapvetően lélek. Akkor sírtam el magamat, amikor egyedül bementem a színpadra, ahol megcsapott az a levegő, amelyben azoknak az embereknek a lelke, a gondolatai, az érzései, a szívdobbanásai voltak, akik előttem száz évig ott szerepeltek.
Mondják, hogy ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy új. Bár ennyire nem voltam reménykedő, de dermesztő volt, amint kimondatott a verdikt, hogy vége, és másnaptól özönlöttek a telefonok a különböző énekes felkérésekre.

– Ennek ellenére azonban dübörög tovább az Operett Színházban is…
– Októbertől én leszek az egyik Teamama a Szépség és a Szörnyeteg című musicalben, a nagysikerű, Ghost című film jövő év májusában bemutatásra kerülő, színpadi adaptációjában pedig Whoopi Goldberg szerepét kaptam meg. 

– A dzsesszlemez sikerén felbuzdulva, tervezik-e a folytatást, vagy egyelőre van még bőven mit kikoncertezni belőle?
–  Egyrészt bőven van mit koncertezni. Annyira boldog vagyok, hogy hívnak minket. Emellett úgy érzem, hogy egy-két album fog még születni; sőt, máshonnan már vannak konkrét felkéréseim.
Továbbá, ennek a lemeznek a kapcsán van egy olyan elképzelésünk, hogy elkészítsük angol nyelven, azaz fordítva varrjuk a kabátot. Ennek a műfajnak a nyelve az angol, és amit ezek a muzsikusok tudnak, az internacionális; nekem pedig őrült nagy kihívás lenne ezt úgy elénekelni angolul, hogy nemzetközi füllel hallgatva is elfogadható legyen.
A másik, hogy jövőre leszek hivatalosan 30 éve a pályán – merthogy már óvodáskoromban kezdtem [Felnevet.] –, aminek a megünneplésére tervezek egy tényleg komoly nagykoncertet.
Ezt megelőzve, december 20-án, a Dohnányi Szimfonikusokkal adunk karácsonyi koncertet a Művészetek Palotájában, ami egy számomra rettenetesen izgalmas crossover-produkció lesz.

– Evezzünk más vizekre! Hogyan telt a történésekben, változásokban bővelkedő nyár?
– Június végéig játszottam az Operettben, és ahogy letettem a csákányt, azonnal elmentünk nyaralni, ami már nagyon kellett. Úgy éreztem, ahhoz, hogy a későbbiekben tudjam az iramot tartani, el kell mennünk pihenni. Utána néhány kollégámmal együtt, gyerekeknek tartottunk egy mini színi tábort Hévízen, ahol összekötöttük a kellemest a hasznossal, mivel Rozina és az édesapja is velem tartottak.
Ha nem lenne ennyire sok koncertem, biztosan elmennék még egy hétre valahova, mert szükségét érzem. Az elmúlt időben kicsit sok volt mind a pozitív, mind a negatív inger. Kellene egy kis csend, mert már most látom, hogy nagyon sok feladatom lesz ősztől.

–  Többek között visszatér a képernyőre…
–  Minden idők legnépszerűbb televíziós vetélkedőjének, a Szerencsekeréknek a vezetésévek bíztak meg, amelyet a Story4 sugároz. Szeptemberben újra indultak az előadások az Operettben, egy rakás koncertem lesz, és nagyon készülök a MÜPÁ-ra. Az arányok mások, mint eddig; de ez tavasszal megint meg fog változni.
Egyébként az összes energiám arra megy el, hogy az egyensúlyt megteremtsem az életem minden területén. Ha egyszer úgy érezném, hiábavalóan, feleslegesen, mellőzötten, értéktelenül, a perifériára sodródva küzdök, mint egy oroszlán, simán ki tudnék szállni.
Azonban még érdemes küzdeni. Ki gondolta volna még tavaly nyáron, hogy csinálunk valamit, amiből megint ekkora siker lesz? Ki gondolta volna még tavaly nyáron, hogy jön egy döntés, és az életem egyik legfontosabb játszóterét egyik pillanatról a másikra bezárják? Ki gondolta volna még tavaly nyáron, hogy az Operett Színház egyik legfontosabb premierjében én leszek az egyik főszereplő? Tényleg nem lehet előre látni, de ebből gondolom, hogy van még dolgom. Ezért nem hagyom, hogy az időnkénti össznépi depresszió rám is hasson, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érint meg mások nehézsége. Viszont el nem tudom mondani, mennyire jól esik az emberek érdeklődése ebben a helyzetben. Ez adja nekem a legtöbb muníciót, miközben egy jóleső szolgálatot teljesítek anélkül, hogy bármit várnék érte cserébe.
Azt gondolom, hogy érzékenyebb vagyok, mint ami most trendi, de ebben nem tudok és nem is akarok megváltozni. Ráadásul belehalni sem szeretnék úgy, mint nagyon sok kollégám. Pedig így születnek a csillagok.

Kukkants be a Szerencsekerék kulisszái mögé!

– Nem hiányzik a csillogás?
– Volt idő, hogy hiányzott. Az a csillagság is egyfajta hatalomvágy, még ha csak önmagunk felett is. Csillaggá válni pedig két módon tud az ember: ha belehal, vagy ha odasegítik. Nekem egyszer csak átfordult az életem egy másik irányba, aminek semmi köze nem volt a gyerek születéséhez vagy a magánéleti rendhez, hanem feltettem a kezem, hogy ez nekem nem fog menni, nekem ebben nincs annyi, mint sokaknak.

– Aigner Ivan –

[2012.10.24.]