A seattle-i grunge egyik alapító atyja, a Screamig Trees és a Queens Of The Stone Age egykori énekese, Kurt Cobain és Josh Homme cimborája, az elszállt, bluesos rockballadák fantasztikus hangú énekese először Magyarországon! Mark Lanegan legújabb, Blues Funeral című lemezét mutatja be zenekarával.
Mark Lanegan életműve szinte maga a kortárs rock. Az 1967-ben született énekes-dalszerző a műfaj egyik legnagyobb alakja, akit – az ő esetében egyáltalán nem túlzás a kijelentés – valóban kultikus tisztelet övez. Összetéveszthetetlen, Tom Waitsre és Nick Cave-re egyaránt emlékeztető hangja, finoman fogalmazva kompromisszummentes életmódja, Queens Of The Stone Age-tagsága, hihetetlen mennyiségű vendégszereplése és együttműködése, egyszerre szomorú és dühös, melankolikusan bluesos, jellegzetes rockballadái ikonikus figurává emelték.
A pályafutását a nyolcvanas évek közepén a Screaming Treesben kezdő, később Kurt Cobainnel is együtt dolgozó Lanegan a nagyközönség számára 2000 körül lett ismert, amikor Josh Homme – sok más ideáljával együtt – elhívta a Rated R stúdiófelvételeire, és ő hosszú időre a Queens Of The Stone Age-ben ragadt. Közben folytatta az 1990-ben (még Kurt Cobain és Krist Novoselic társaságában) elkezdett szólókarrierjét is, és mivel elképesztő hangja miatt rengetegszer kérték fel közreműködésekre, a „csere-kollaborációk” hihetetlen névsort varázsoltak Lanegan szólólemezeire. Az albumokon ott szerepel szinte mindenki, aki valaha gitárt fogott a kezébe, vagy heroint fogyasztott az Egyesült Államokban. Layne Staley az Alice In Chainsből, Ben Shepherd a Soundgardenből, Josh Homme és Nick Oliveri, PJ Harvey, Duff McKagan a Guns N' Rosesból, Michel McCready a Pearl Jamből és még sorolhatnánk.
Annál meglepőbb volt, amikor a kétezres évek második felében igent mondott egy felkérésre, aminél nonszenszebb nem is érkezhetett volna. A finom hangulatairól elhíresült glasgow-i popzenekar, a Belle & Sebastian énekesnő-csellistája, Isobel Campbell kérte fel, hogy működjön közre lemezén, és az egymástól több ezer kilométerre élő és dolgozó két ember között működni kezdett „a kémia”. Campbell írta a számokat, Lanegan énekelt, és meghökkentőnek tűnő együttműködésből nemhogy kudarc nem lett, de még két nagylemez és közös fellépések sora. Lanegan utolérhetetlen hangját („a csellóm hangjára emlékeztet” - mondta róla Campbell) felfedezte magának a grunge-on és a stoneren túli világ, mindenekelőtt a brit elektronikus zenészek. Lanegan sötét, démoni éneke ott kavarog az UNKLE, a Soulsavers vagy a Bomb The Bass-es Tim Simenon fortyogó balladáiban, a vonatkozó lemezek legáhítatosabb pillanatait teremtve meg.
Lanegant legutóbb a nemrég Magyarországon is bemutatott Fékezhetetlen (Lawless) című gengszterfilmben hallhattuk. A filmzenét Nick Cave és Warren Ellis szerezte, ám két elsöprő erejű feldolgozásban, a Velvet Undergroud White Light/White Heatjében, illetve Captain Beefheart Sure 'Nuff 'N Yes I Do-jában énekel – szokás szerint elképesztő intenzitással.
És közben nemcsak az elektronikus zene képviselői fedezték fel Lanegant, hanem Lanegan is az elektronikát. Legutóbbi albumán már nem egy rafkós effektet hallhatunk – persze csak ízléssel, de kiderül belőlük, hogy Lanegan már nem az a kifejezett gitárközpontú grunge-harcos, aki évtizedekig volt. Kifejezetten dögös, helyenként zúzós lemez született, amin persze még mindig a jellegzetes, bluesos, melankolikus, már-már démonikus, sötét, karcos rock dominál. És természetesen az egészen ott uralkodik Mark Lanegan letaglózó, magával ragadó orgánuma: „a grunge hangja”.
Mark Lanegant a Blues Funeral európai turnéján a belga posztrock-zenekar, a nevét egy ötvenes évek-beli nácis-zombis trash-horrorfilmről nyerő Creature With The Atom Brain muzsikusai kísérik. Az Atomagyú Teremtmény előzenekarként is fellép, két egyszemélyes produkció, a brit gitáros-énekes Duke Garwood és a zenekar basszusgitárosa, Frederic „Lyenn” Jacques után.
Hírek
