Paddy and The Rats: Himnuszok a fattyúknak, patkányoktól

A Paddy and The Rats első lemezét nagyon is jól ismerem, így érdeklődve vártam, hogy a második korongon - Hymns For Bastards - mit tudnak mutatni a fiúk, most meg hallom, hogy már jön a harmadik is… Lemaradásom van, tény… Na de a második: változás volt, az nem vitás, ám azért megmaradt minden „paddysnek”. Még mindig hangulat-zenekarnak tekintem őket, mert amit művelnek, ritkán tapasztalható…

A borító grafikája megint mestermunka, Noa Rock és Gróf István keze nyomát őrzi. Őket a Lovegun nevű zenekarból ismerhetjük. Noa egyébként tetováló művész is, így a borító zsenialitása már akkor borítékolható volt, amikor még csak szó volt róla, hogy el kell készülnie. Ami most is hiányzik: nincs fotó a zenészekről, pedig több szempontból is fontosnak érezném. Hátha egyszer sikerül őket meggyőznöm…

A lemez indulása nem sikerült jól: a Brotherhood durván kemény az én fülemnek. Dögös zúzás kétségtelen, de alig vártam, hogy átugorjunk a következőre. Ha csak ez az egy daluk lenne, tuti nem alakulna ki a testvériség halványan pislákoló szikrája sem a zenekar és köztem.

Na, de mindjárt kellemesebb a Working all the week, jobban kiismertem belőle az igazi „paddys” hangzást. Kissé íres 8 óra munka 8 óra pihenésre asszociáltam, bár kétségtelen: ez a szöveg jobban üt. Innentől indul az az érzésem, hogy igen, én ismerem ezt a zenekart! A Rats on board nagy kedvencem volt, nem véletlenül kerestem nyomait már az első daltól kezdve.

Lájk, ha szeretsz koncertre járni

A srácok egy kicsit húzták az idegeim és a fülem hogy végül a Dropping down the floor és az Irish washerwomen című daloknál némileg megnyugodjak. Ha eddig csak szövegben, akkor most már zenében is helyre kerültek a dolgok. Az ír vonal tökéletesen kivehető, s nem csak azért mert megemlékeznek az ír mosónőkről… A Dropping down the floor verse pedig mélyebben elgondolkoztató mint azt sokan elsőre gondolnák…

Na vééégre! Szevasz Paddy! A The three little thieves az a dal, ahol a nagyon is jellegzetes hang visszaköszön. A játékosság és a pajkosság ismét feltűnik, táncolható, őrjönghető dalocskát hoztak össze a zenészek. Vélhetően köszönhető ez annak a különleges szövegvilágnak amely egy egész kis fantázia-mezőre röpíti el a hallgatót a három kis teremtmény segítségével.

Olvasd el az első lemezről szóló bemutatónkat is!

Az előző lemezen nem volt még lassú dal, tán be kellett érni hozzá. A Never walk alone igencsak kellemes meglepetés volt, s nem csak azért mert – nem véletlenül – kedvenc angol csapatomra, a Liverpoolra asszociáltam. Kétségtelen, hogy ha valahol elhangzik a „you’ll never walk alone” az már fél siker. A magyar „patkányok” remekül csípték el a hangulatot, s a pub and roll-ra jellemző elemekkel vegyítették az ő egyedi és különleges Never walk alone-jukat.

Ismét egy kocsmában ugrálós és sört vedelős nóta a Farewell to Jenny. A gitár zúzása nekem különösen bejött, eddig ha jól emlékszem nem hallottam ilyet a zenekartól. Paddy egyedi hangja megint kellemes libabőrt okozott. Nagyon rendben van a dal, az egyik legjobb. Bár kétségtelen, hogy különleges módja ez a Jennytől való búcsúnak…

Ide a kövekkel, de a Smuggler’s booze-nál képtelen voltam elvonatkoztatni A medve nem játék című jéghoki himnusztól, amit a srácok a Miskolci Jegesmedvék felkérésére írtak. Remek kis dal, ordibálós, lelkesítő, s tényleg nem tudom kiölni a fülemből a magyar szövegét…Paddynek amúgy is jól áll a magyar nyelvű dal, de tudom, ez a zenekar nem erről szól… Na meg az album sem.

Az Off the wagon, kicsit bulizósabb, könnyedebb a fülemen, kocsiba vezetés mellé kitűnő, játékos, vagány, több hasonlót hallottam már az első albumon is.

Totális kedvenc a Pilgrim on the road! Zseniálisan eltalált dal, minden tekintetben az én ízlésemnek való. Ott lágy, ott kemény és ott ordítós ahol pont kell. Érdekes egyébként, hogy mióta ismerem a Paddy and The Rats zenekart valahogy az ordítás szó átértékelődött…



A Pack of rats a következő, de ezt a nótát én hanyagolnám, nem jött be. Semmilyen téren. A lemezről nekem ez a „továbbnyomom” dal. Ilyen is kell, s nálam ez a 11-es sorszámú.

Az Immigrant’s Sons Denny Jelly-vel (The Moornings) csendül fel, érdekes a két énekes hangja együtt. Jól szól, újra táncra, tombolásra lelkesítő számot hoztak össze a fiúk.

Ismét egy nagyon tetszetős duda és gitárjátékot hozott a Wicked Suicide elnevezésű track, aminek a zenéje nagyon rendben van, a vokált különösen kiemelném. A témától viszont amiről a vers szól, kiráz a hideg, úgyhogy inkább hagyjuk.

Na tessék, megint itt az ordítás…:) A Place for hell ismét üt, jótékonyan. Mióta ismerem a zenekart, azóta tudom, hogy rettentő jó feszültség levezető zenét nyomnak. A szövegek illeszkednek a tomboláshoz. Már a lemez hallgatása közben is számos „feszkó” elpárologhat, nem hogy még koncerten. Így pedig sokkal jobb kiengedni a gőzt, mint favágással. Ráadásul tetszik, hogy az erőszak ellen tiltakozik a szöveg.

A The Pubmarine kellemes, bulizós, de nekem olyan „semmi különös”.

Tökéletes lezárása a lemeznek a Paddy’s Ballad, ami egy nagyon kellemes lassú, elgondolkoztató dal. Mintha hazaérkezés lenne a zajló mindennapokból, vagy éppen a kocsmából. Jól állnak a csapatnak a lassabb dalok is, na meg az ehhez hasonló szövegek: „What if my way is not enough? What if I’ve not done my stuff?”

A Hymns For Bastards egy érett, komoly anyag, amelyben a zenészek megmutatták: egyre komolyabban veszik magukat és az egész zenekart. Az előző lemez merő bohóckodás volt, mintha szoktattak volna arra, hogy itthon is helye van a kocsma-buliknak. A mostani egy megfontoltabb, keményebb témákhoz is nyúló, zeneileg is egységesebb korong. Beérett a zenekar, jobban előremutat ez a lemez, megjósolni sem lehet hol a vége. De azért bízom benne: örökké megmaradnak azoknak a bohókás szerethető patkányoknak akik nem is olyan régen mutatkoztak be…

Alig kell párat aludni és jön a harmadik lemez....  December 13-án pedig lemezbemutató koncert részese lehet az, aki ellátogat az A38-as hajóra!

- Soleil -

[2012.12.06.]