December 15-én tartotta Ákos 2084 című új albumának lemezbemutató koncertjét az Arénában. Ahogy azt egy nappal a jeles esemény előtt jelezte a honlapján „A brutális mennyiségű felszerelés beszerelése megtörtént, lassan helyükre kerülnek a dolgok! A kifutó alját mélynyomókkal zsúfolták tele a hangmérnökök: a füldugó ide kevés lesz... Techno terror!” A helyzet az, hogy akármennyire is túlzásnak tűnnek ezek a szavak, ez a színtiszta igazság. A nadrágom szára a térdemig remegett, ma pedig egy kicsit nehézkes volt a hallásom, igaz nálam a füldugó tabu ilyenkor.
Nem kevés koncerten jártam már életemben – magyar és külföldi előadók bulijain itthon és határon túl is – sőt, Ákos koncerten is többször voltam, mint az a normális jelzőbe belefér. Ennek tükrében bátran mondhatom, hogy ez a produkció világszínvonalú volt. Igaz, Ákos esetében hozzászokhattunk az igényességhez, pontossághoz, monumentalitáshoz, de azt hiszem, hogy a tegnap estével önmagát is felülmúlta. Elképesztő fények folyamatos lézershow-val, óriási színpad nagy kivetítőkkel, pyro – nem is kevés -, percekig tartó konfetti eső és profi hangtechnika. Úgyhogy a látványra nem lehetett egy szava sem az embernek. Hát még a tartalomra...
Ha bárki is azt gondolná, vagy olyan érzésekkel érkezett volna a helyszínre, hogy ez egy 80-as éveket idéző retro techno buli lesz, tévedett. Teljesen korszerű, mai, sőt, inkább előremutató zenei produkciót láthattunk, amibe érezhetően elképzelhetetlen mennyiségű munkát és időt fektetett nem kevés ember. De megérte, az utolsó pillanatig. Kaptunk szintipopot, szintirockot, sőt, „szintikeményrockot” is; mivel Az utolsó hangos dal, vagy az Új törvény feldolgozását én nem tudom másképpen nevezni.
További képekért kattints!
Negyed 9 körül sötétedett be a színpad és kezdődött az intro, ami az album első szerzeménye, a 2084 volt. A hátsó nagy kivetítőkön közben utópisztikus filmkockák futottak, majd belekezdtek a Veled utazom című számba. A billentyűknél Lepe (Lepés Gábor) állt, ahogy azt már nyáron is megszokhattuk, a doboknál pedig ki más ült volna, mint Bánfalvi Sanyi és volt még egy srác a zenekarban, Ákos. A teljesen megtelt Arénában az első pillanattól kezdve tombolt a tömeg. Gyors egymásutánban jött az áthangszerelt Ismerj fel, majd megint egy új szám következett, a Vén tinédzserek. Ezután köszöntötte Ákos a közönséget, sőt, a kifutón láthattunk egy rövid trendi „Oppá Ákos-style táncot” is. Igaza volt az énekesnek: a köszöntésben elhangzott, hogy lecippzározzuk az Aréna tetejét. Jelentem, így is lett, csak gondolom azóta, az már visszazippzározásra került, nem mondták be a hírekbe, hogy tető nélkül állna ma.
Azt lehetett sejteni, hogy az új dalok egytől egyik hallhatóak lesznek és régi számok is új köntöst kapnak – párat ebből már a nyári turné alkalmával hallhattunk -, illetve megszólaltak Bonanza Banzai klasszikusok is. A legnagyobb meglepetés ezek közül a Kezemet nyújtom volt. Tátva maradt a szám, amikor meghallottam a kezdő dallamokat.
A koncert alatt végig egyik ámulatból a másikba estem, de ha muszáj kiemelni pár csúcspontot, akkor az egyik az előbb is említett Kezemet nyújtom, ami hosszú évek óta nem szerepelt a repertoárban. Az Artisták című dal alatt perceken keresztül elképesztő mennyiségű konfetti hullott a teljes nézőtérre és a színpadra, amikor a „mélyen tisztelt publikum” szöveg hangzott fel a hangszórókból. Olyan volt, mintha havazás érkezett volna és még percekig csak esett, még akkor is amikor az Ikont kezdték el játszani, Ákosnak okozott is némi nehézséget a szintetizátorára hulló konfettiktől való megszabadulás.
Az új, rádiókban is hallható Tengermoraj zseniálisan szólt élőben, és még csak ideje sem volt az embernek felocsúdni már jött is A lepkegyűjtő, amiben Sanyi dallamhangszerként használta a dobokat. Én hősiesen bevallom, ilyet még nem hallottam sosem, úgyhogy nagyon meglepő volt nekem. A legelmélyültebb perceket az egyik nagy kedvencem, a Ne keress engem alatt élhettük meg. Igenis lehet intim hangulatot teremteni egy ekkora helyen is, nem hiszem, hogy lett volna ott ember, akit ne érintett volna meg ez a dal.
Természetesen nem maradhatott el az Előkelő idegen sem. Aki volt a nyári turnén, az tudja, hogy a szám alatt Ákos emleget világító pálcikákat. Most tényleg voltak. Rajongói kezdeményezésre 150 darab került szétosztásra még a kezdés előtt az első sorokban. Sajnos az óriási tömeghez mérten elhanyagolható volt ez a mennyiség, de mégis, a parancs az parancs, előkerültek azok a pálcikák.
Volt Ölelj meg újraJóslattal kombinálva, és volt Depeche Mode - Photographic-kal kombinált A jel is. Mondanom sem kell az elsőnél egytől egyig mindenki a karjait lengette szokás szerint, a másodiknál pedig beindult az őrjöngés. Aztán elsötétült minden és rövid idézetet hallhattunk a híres Orwell utópiából, az 1984-ből. Persze, hogy következett az 1984 a totális őrülettel.
A fő műsoridőnek itt lett vége. A ráadásban négy számot játszottak el, és a legvégén ki lehetett jelenteni, hogy „Elmondatott minden, ami elmondható”, ami egyrészt tényleg igaz volt, másrészt pedig valóban ezzel a régi Bonanza dallal zárult a koncert. Ezt már csak az Adjon Isten követte, ami mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a mai program itt véget ért. A telt házas Aréna közönsége hangos tapssal és örömujjongással búcsúztatta a három zenészt.
És hogy én milyen érzésekkel jöttem el? Talán akkor fogalmazok a legjobban, ha azt mondom, hogy nekem egy Ákos koncert mindig „kettő az egyben” élmény.
Először is mindig egy óriási buli. A csordultig telt Arénában most is két és fél óra hosszán keresztül megállás nélkül bulizott mindenki, miközben fantasztikus volt a látvány - és a hangtechnika is.
Másodszor pedig a vizuális élményen és a tökéletes hangzáson túl minden egyes koncertprogram utat mutat, illetve egy szép ívet ír le abban a 2 és fél órában. Ákos dalszövegei, amik külön versekként is megállják a helyüket, mély gondolatokat és valódi emberi érzéseket hordoznak magukban. Akármilyen hangulatban is legyek a kezdéskor, vagy akármennyire küzdelmes napok is legyenek mögöttem, a dalaiban olyan világot mutat meg egy koncert alatt, amiben jó élni az összes hibájával együtt is, megerősíti, hogy mind emberek vagyunk, szeretünk, vétkezünk, néha szomorúak, vagy dühösek vagyunk, de valaki vigyáz ránk, és a remény mindig a mienk. Ezt jó hallani újra és újra.
A legjobban talán pont egy Ákos idézet illik ide: „Meglepi a szívem valami tiszta csendesség, bennem újra az idő énekel...”.
Ez most is így történt, amellett, hogy a „techno terror” alatt egy óriásit buliztam, a számat tátottam a látvány miatt és fizikailag lenullázódtam, lelkileg teljesen feltöltődve értem haza. Hát, ezért jó Ákos koncertre járni...
Nyárig, mindenesetre most várni kell a következő alkalomra, de a jó hír az, hogy akkor viszont újra részesei lehetünk hasonló élményeknek.
Zárásként pedig az jutott az eszembe, hogy éppen a napokban olvastam egy cikket, amiben Ákos azt nyilatkozta, hogy neki itt van dolga. Erre én csak annyit tudok mondani, hogy ez a mi nagyon nagy szerencsénk!
Hírek
