ScerrA - In Via, egy váratlan metál utazás

Éreztétek már úgy, hogy nem tudjátok ébren vagytok-e vagy álmodtok? És éreztetek már olyat, hogy nem akartok felébredni, hanem újra és újra szívesen elmerülnétek abban a furcsa világban, ahová kerültetek? Én azóta is a meghallgatott ScerrA lemez hatása alatt állok, és bármikor, ha időm engedi újra és újra alászállok…

Alá, de vajon hova? Ennyire mélyen lenne? Nos, őszintén szólva nem tudom, hogy a lemez hová repíti a hallgatóságot, az angyalok birodalmába-e vagy egyenesen a purgatóriumba, ahol a feszegetett témák előmásznak, mint százlábúak a nedves kövek alól. Az In Via minden egyes dala tartogat valamit, amiből magunkra ismerünk, ami elgondolkodtat, és bár Virágos Ádám sötéten harsogó hangjához néhol a szövegkönyvre is szükségünk lesz, a mondanivalót gond nélkül kiérthetjük belőle. Az egyedien hangszerelt muzsikák hihetetlen változatossággalölelik körül az éneket, és mindezt úgy, hogy egyetlen elem sem lóg ki a sorból. Hatalmas munka lehetett ezt így felépíteni.

Révész a halál tengerén…

A filmzenei hatású felvezető pillanatok alatt magával ragad, akár egy dimenzió kapu, beszippant. Aztán úgy ér véget, hogy a Memento Mori című dal már javában tombol. A latin és magyar szövegű dal az együttes legrégebbi száma, ráadásul egyedi módon Thomas de Celano 'Dies irae' című éneke alapján íródott. A hangulata egészen különleges. Mintha egy rég elfeledett fohászt hallgatnék, titokzatos és közben lelkesítő. A női ének eszméletlen sokat dob rajta! A lemez harmadik dala a pátoszos hangnemmel felvértezett Tövistánc. A Morihoz hasonlóan, csodásan szerkesztett fémzene, néhol gyönyörű normál énekléssel, aztán újra darkos harsogás tölti meg a fülem. Mindeközben hozzáértéssel kezelt hangszerek játszanak táncot a hallójárataimban.

Egészen magával ragadó. Csakúgy, mint a negyedik és ötödik dal, amelyek lendületre bírják a lemezt és teret engednek a harag elszabadulásának! A lírai bemutatkozást feledve bekeményítenek, de a ScerrA egyedi világát nem hogy csorbítaná ez a fajta hangzavar, sokkal inkább kiemelkedik velünk a purgatóriumból, mint ha csak arra lettünk volna kárhoztatva, hogy visszatérjünk és kísértsünk. Imádom ezt az érzést, imádok a lemezzel együtt lovagolni az érzelmek hullámain. Ebben a legjobbak a ScerrA alkotói. Adnak, és csak azt veszik el, amit magad is szívesen odaadsz. Az érzelmeid, a hangulatod, pontosan azt, amit a zenehallgatás során önként megteszel. Az ötödik dalról külön is muszáj írnom egy sort, hiszen a Boncolóban a Scerrán kívül három vendég énekes is hozzáteszi a saját kis világát, mindközben persze a dal egysége egy percre sem bomlik meg. A három énekes nem más, mint Veres Gábor (Watch My Dying), Bencze Marci (Conan’s First Date) és Pósfai Jocó (Exodikon).

Halálom…

A hatodik, Ami jár című felvétel azért olyan különleges, mert a szövegben pont nincsen semmi extremitás. Egyszerűen csak elmondja, amit mondani akar. Maga a zene folytatja a negyedik daltól indult durvulást, dallamos, de egyúttal keményen oda is teszi magát, különösen a dob. A hetedik dal egy instrumentális szerzemény. Számomra megnyugvást hoz, azt hiszem pont a lemez legjobb pontján ejtették meg ezt a kellemes kitérőt. Az interneten olvastam egy hammerworld-ös cikket az albumról, amit maga Virágos Ádám mutatott be. Ezúton jelzem felé, hogy az instrumentális témák nagyon jól megállják a helyüket a lemezen, kifejezetten kellemes atmoszférát képesek teremteni a dalok között. Főleg így, hogy nem olyan hosszúak.

Nyomj egy tetsziket, ha szereted a zenét. 

 
Továbbhaladva egy kissé borsózott a hátam a nyolcadik track kezdetétől, eszembe jutott minden, amitől kis koromban rettegtem - Rémálom az Elm utcában, szellemalakok - aztán ahogy beindul a szám az utazásom folytatódik. Most nem a magasztos ének-kép van előttem, sokkal inkább a sötét gyötrelmek kertje, ahol nem tudom mi mit jelent körülöttem, ahol a lelkem elveszik a sodrásban. Aztán megmenekülök. A Halálom hozza a megváltást. Visszaránt a lemezindító dalok súlya és dallamvilága. A dobok erőteljes ütései eloszlatják a felmerült kételyeim. Helyette más érzések bukkannak fel, de ez így van rendjén. Minden magától jön. Annyit tudok csak hozzátenni, hogy jöhet még! Nagyon tetszik, amit a ScerrA csinál, komolyan. A tizedik track ismét egy instrumentális szám ezúttal kizárólag zongorával. Kiváló felvezetője a tizenegyedik számnak. 

Gyertyák csonkig égnek…

A tizenkettedik szám a Gyertyák csonkig égnek című dal, mely talán az album legelborultabb dala, szívszorító és gyötrelmes. Amikor rájövünk, hogy miről szól, azt hiszem, a gondolataink annyira messzire kalandoznak, hogy talán jobban is tesszük, ha érvágás helyett inkább tovább lépünk a lemezen. A cím kiválasztása pedig valami tökély. Már esélyem sincs, hogy másra gondoljak, vagy elvonatkoztassak. Telitalálat. A befejezés is kitűnő választás, bár nem igazán tudom így elsőre hova tenni a Kolonc című nótát, de azt hiszem ott a helye ahová tették azt.
Mint olvashattátok, magával ragadott az In Via című album. A februárban negyedik születésnapját ünneplő budapesti együttesnek kívánom, hogy még sokáig alkossanak nekünk, magyarul, latinul, ahogy érzik, csak engedjék szabadjára magukat. Erősen gondolkodom egy élő meghallgatáson, a csapat február 15-én ugyanis Budapesten, a Dürer Kertben lesz látható és hallható.

- george -

[2013.02.07.]