A Nickelback Budapesten - haverok, buli, bugyi

Az egyik legszélsőségesebb érzelmeket kiváltó zenekar, a kanadai Nickelback november 8-án The Hits turnéjának keretében Budapestre érkezett. Őket az emberek egy része nagyon utálja és még a nevük említése is igen erős indulatokat vált ki belőlük a másik része pedig nagyon szereti a bandát, és őszintén lelkesednek az általuk képviselt zenei világért. Előre szeretném bocsátani, hogy én igen egyértelműen az utóbbi csapatot erősítem és nagy örömömre ezzel láthatóan nem voltam egyedül az Arénában, mivel több ezer embertársam is hasonló élményekre vágyott, azaz eljött megnézni és végigbulizni a világhírű zenészek koncertjét.

Az Aréna megnyitott része csordulásig telt péntek este 8 órára, amikor az előzenekar, az inkább a punk-rock zenei vonalat képviselő Skillet lépett a színpadra, akik Memphisből érkeztek hozzánk. Már az ő, nagyjából 40 perces műsoruk alatt beindult a közönség, ami nem is volt csoda, mivel kifejezetten energikus frontemberük végig kezében tartotta az irányítást, énekeltette, tapsoltatta folyamatosan a koncertlátogatókat.

A Nickelback nem sokkal fél 10 előtt robbant be a színpadra az Animals című dalukkal, ami igaz, hogy nem sorolható a mindenki által ismert slágereik közé, de messze az egyik legerősebb, legbulisabb számuk. Ezután továbbhömpölygött a rockmasina a Woke Up This Morning-gal, ami a rajongóknak igazi meglepetés volt, mivel a banda már nagyon régen nem tűzte repertoárra ezt a gyöngyszemet.

Biztos vagyok benne, hogy az első 10 percben a jelenlévők nagy hányada megszabadult hangi képességeinek jelentős részétől, de szerencsére azért maradt még tartalék, így a közönségnek végig óriási hangereje volt a szűk 2 órás koncert alatt.

Az első két dal után köszöntötte a jelenlévőket Chad Kroeger, a zenekar énekese. Nem volt rest megtanulni néhány magyar szót, mondatot, így aztán többször is hallhattuk a „Köszönöm”-öt, illetve akárhányszor némi alkoholizálásra került sor a színpadon (azaz elég sűrűn) hangos „Egészségedre” felkiáltással hajtotta fel röviditalait egymás után. Természetes, hogy ez az önszorgalom mindenkiben szimpátiát váltott ki.

Később tovább fitogtatta magyar tudását, így hamarosan jött a „mindenkisikit” felszólítás, aminek az emberek nagy örömmel tettek eleget, Chad pedig megelégedettséggel nyugtázta, hogy ez a szóösszetétel valóban az „everybody screams”-nek a magyar megfelelője és egy vicces kedvében lévő ember nem csak megtréfálta őt ezzel. Az egyik legagyamentebb és közel sem hasznosnak nevezhető mondat, amit egyébként a rádióban tanítottak nekik még a koncert délutánján, a „Hol a Blaha?” volt – erről is tanúbizonyságot tettek a srácok persze nagy vigyorgások közepette.

Megemlékeztünk arról is, hogy végre péntek volt és Chad el is mondta, – alkalmat adva ezzel (is) az ivásra – hogy annak ellenére, hogy hosszú ideje nincs „rendes” munkája még mindig jó érzés kimondani, hogy péntek van!

A dalok között egyébként a zenekar tagjai folyamatosan kommunikáltak a közönséggel, viccelődtek egymással, igazán felszabadult volt a hangulat. Ryan Peake, a szólógitáros, folyamatosan faarccal kommentálta Chad megjegyzéseit, illetve egy ponton Chad magához ölelte bátyját, a basszeros Mike Kroeger-t, kaján mosollyal bizonygatva ezzel a nagy testvéri szeretetet, sőt ezután még az izzadságot is letörölgette a homlokáról.

A koncert egyik legviccesebb jelenete kétségkívül az volt, amikor az első sorból  - pont nem messze tőlünk – feldobtak a színpadra épp Chad orra elé egy kék tangát. Az énekes csak egy rövid: „Levelet kaptam” kijelentéssel jelezte meglepettségét vigyorral az arcán, erre természetesen már az egész Arénát hangos röhögés járta át. Aztán gyorsan „megmentették” a bugyitól az egyébként már nős (Chad Avril Lavigne-t vette feleségül az idén) frontembert, azaz pontosabban a mikrofonállványára került kiakasztásra a fehérnemű. Közben az „F” betűs szóval sűrűn tűzdelve elmondta, hogy tuti megöli a felesége és ő próbálna nős maradni, de hát így... !

Nyílván mindenki őrülten sajnálta szegény szenvedő fejét. :) Aztán visszaállt a mikrofonhoz, de ekkor újabb nevetéssel nyugtázta, hogy az állvány mögé beállított ventilátor pont felé fújja folyamatosan és hívogatóan az ajándéktangát, majd  visszapöccintette azt a földre és végül belekezdett egyik legnagyobb slágerükbe a Rockstar-ba. Így a nagy közös együttröhögés átcsapott egy óriási együtténeklésbe.

A koncertről kifelé tartva egyébként pont belefutottunk a lányba, aki a tangát feldobta a színpadra. Természetesen a zsebében vitte be és mint kiderült kifejezetten erre az alkalomra készítette: arany színnel került rá, hogy Nickelback Budapest 2013. Egyébként semmi hátsó szándéka nem volt vele, illetve pont ez, emlékezetes pillanatot okozni a zenekarnak és a közönségnek is. Jelentem, sikerült!

A sok-sok közös nevetés és folyamatos élcelődés mellett, amivel a banda egy igazi „a közönséggel együtt mind jó haverok vagyunk” érzést ültetett bele az emberekbe, a zene játszotta ezen az estén a főszerepet. A hang és fénytechnika, amit magukkal hoztak brutálisan jól szólt és hihetetlenül jól nézett ki.

Felsorakoztatták szinte kivétel nélkül az összes nagy slágerüket, amiket szinte kivétel nélkül együtt énekelt velük mindenki kérés és biztatás nélkül. Olyan dalokról beszélek, mint a How You Remind Me, a Too Bad, a Someday, a Figured You Out, a Photograph, a Gotta Be Somebody, a When We Stand Together, vagy a legújabb single, a Lullaby. Ez utóbbi szövegébe Chad bele is keveredett kicsit, amiből Ryan, illetve a közönség segítette ki, és a dal végén azért odaszólt gitárosának, hogy köszi, hogy pótoltál!

Mind a négyen igazán kiváló zenészek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Daniel Adair dobszólója, amelynek végére Chad, Ryan és Mike is visszatért a színpadra és a S.E.X, illetve a Follow You Home című számaikból kiragadott riffeket adtak alá.

A ráadás igen rövidre, viszont velősre sikerült, ugyanis egy Elton John feldolgozással, a Saturday Night's Alright-tal tértek vissza a színpadra, amit a közönség nem kis meglepetésére Ryan énekelt végig. Igen, a Nickelback is egy olyan zenekar, ahol a gitáros is tud énekelni és ezt szerencsére meg is mutatja. Végül a Burn It To The Ground-dal búcsúztak a magyaroktól, ez a dal kiválóan alkalmas arra, hogy az utolsó pár percet is teljesen felszabadultan bulizza végig a több ezer fős tömeg.

Az estével kapcsolatban azért két negatívumot mégiscsak muszáj leírnom, bár mindkettő már megfogalmazódott bennem az előző koncertjeik során is. Az egyik, hogy – szerintem – a setlist lehetne egy picit változatosabb. Értem én, hogy Hits turné, de a hardcore rajongók mindig nagyon értékelik, ha kapnak pár ritkán előadott, a rádiókban nem játszott dalt. Ez sajnos szinte teljesen elmaradt ma, egyedül a Woke Up This Morning volt ebbe a kategóriába sorolható és talán a Something In Your Mouth – bár ez utóbbi a Dark Horse album megjelenése óta folyamatosan szerepel a setlisten.

Én viszont – és szerintem vannak így még jó páran – szívesen meghallgatnék egyszer tőlük egy Just To Get High-t, vagy egy Midnight Queen-t élőben. A másik problémám a koncert rövidsége volt: egy jó 20 perc, szűk fél óra még bőven belefért volna, de sajnos náluk ez a 18-19 dal, azaz a nagyjából 100 perces buli a teljesen normális. Ha egy picit tágítanának az időkorláton, akkor talán még a fent említett ritkaságokból is kaphatnánk ízelítőt.

A történet végkicsengése viszont egyértelműen az, hogy nem ez volt az első Nickelback koncert amit láttam, de az egyik legjobb azok közül! Le a kalappal a banda előtt és le a kalappal a magyar közönség előtt is! Őrült egy hangulat volt és reméljük nem kell túl sokat várni, hogy újra ilyen élményben lehessen részünk itthon.

H.Zsuzsi

[2013.11.29.]