Szomorú hír! Paco már nincs velünk

Hatalmas veszteség érte a világot. Itt hagyott minket a viág egyik leg innovatívabb zenésze, a valaha élt gitárosok egyik, ha nem a legnagyobb tehetsége. Rettenetesen fog hiányozni mindaz amit még adhatott volna nekünk, mindaz a ragyogó és soha el nem homályosuló örök érték amivel megajándékozta világunkat. Nélküle a flamenco zene és a gitározás fejlődése más lesz. Mégis úgy gondolom nagyon szerette Őt a Jó Isten is, hiszen úgy élt és úgy ment el, ahogy talán nagyon sokan vágynánk. Ég veled Paco!

Most egy 2013 július 19-én íródott anyagunkat közöljük. emlékezzünk a nagyságra.

A spanyolok Bartókja Veszprémben

Paco de Lucia

Mikor megjelenik fönt olyan mint mindig, bár kicsit több a ránc – vagy talán jóval több – az arcán mint évekkel ezelőtt. Sajnos felette sem áll meg az idő ebben az értelemben – az idő múlásának egyéb vonatkozásairól később – mert talán mintha jobban látszana rajta mint várta volna az ember, mintha magához képest, az előző találkozásokhoz viszonyítva valamivel több gond ülné meg szép fejét.

Mert igen, Ő az. Szép, elegáns, és sármos. A megjelenése, a tartása a keze, ahogy játszik, az egész valója. Mindig is az volt, rendkívül megnyerő, és mind az előző jelzőknek is megfelelő egyben. Fiatalon, és most a ráncaival is. Olyan elementális kisugárzással lett megáldva mely harmóniában van a zenei, és a külső karizmatikusságával is. Valójában utólérhetetlen, elévülhetetlen, és sorolhatnám még a jelzőket, mindazzal kapcsolatban amit adott a világnak, és ami Ő maga, amely jelenség azért tudott létrejönni mert fizikai megjelenésében, tehetségében, zenéjében ilyen. Ez egy olyan szerencsés csillagzat alatti születés, rengeteg tanulás, és a fejlődés képességének a koktélja, mely együttesen adja azt, amitől azzá válhatott amit már régóta és még ma is ragyogónak, elementálisnak, magával ragadónak, látunk. Paco de Lucia  Egy igazi ikon, olyan amelyekből csak egy születik, aki nem csak egy a sok tehetség között, hanem egyedüli, megismételhetetlen és soha túl nem szárnyalható, mint mondjuk Mozart, Liszt, vagy Bartók.

Mert amit letett az asztalra az nem kevesebb, mint egy egész zenei világ teljes átformálása. Úgy modernizálta a flamenco zenét, hogy az Európa blues-ává tudott válni. Kibontotta a műfaj elképesztő sokszínűségét, megmutatta és közérthetővé tette annak elementális erejét, melyhez képest olykor a heavy metal csak csak könyed éjji muzsika, és mindezt úgy tudta létrehozni, hogy egyúttal egy új műfajt teremtett meg, nem csak a világzenében, hanem magán a flamenco zenén belül is. Megnyitotta azt a kaput melyen ez a zene olyan távlatok elé kapott utat melyen azóta is halad, és amely út vége elvész a látóhatáron. Nem csak a flamenco de a jazz is változott az Ő hatása alatt. Átformálódtak a világzene bizonyos áramlatai, de hatása a populáris rock zenében is nyomon követhetőek (pl. Brian Adams) de még Ravi Shankar is figyelmet szentelt az ő zenéjére.

Persze neki is meg kellett vívni a küzdelmeit. Karrierje elején rengeteget szenvedet a puristáktól. Azoktól akik körömszakadtan ragaszkodtak a flamenco eredeti, addigi felfogás szerinti, és már az 1700-as évektől kialakuló és azóta is majdhogy változatlanul maradt és létező műfaji korlátaihoz. Az Ő reformjai – melyekben részt vett Camaron, aki nagyszerű barátja és zseniális, szintén modern felfogású énekes volt – felidegesítették a puristákat akik támadták, félre magyarázták, és lekicsinyelték mind azt, aminek  megnyitotta a virágait, azokat a revolúciós elképzeléseket melyeket belevitt ebbe a zenébe. Az újdonság önmagában is de utólérhetetlenséggel, páratlansággal, és egyéni zsenialitással társulva, irígységet és ellenszenvet szülhet tehetségetlen emberek körében. Ezért a puristák utálták Őt és mindazt amit képviselt.

Valójában énekes  akart lenni, de mivel mégsem érezte magában azt, amivel egy énekesnek rendelkeznie kell, ezért úgy akart gitározni mintha énekelne. Nyilván ez a szemlélet is karakteresen alakította azt a zenei forradalmat amit kirobbantott, és aminek máig Ő áll az élén. Mert az idő mégis megállt felette ebben a vonatkozásban. Mert a mai zenéje is annyira friss a saját korábbiaihoz képest is – azokhoz a művekhez képest melyek még ma is virágoznak, aktuálisak és elavulhatatlanok – mint azok voltak az eredeti flamenco zenéhez képest. Ez időről-időre sikerült neki karrierje során. Számos jól felismerhető fejlődési korszaka van. Ma is akkorákat lépked előre, hogy az Ő nyomdokain felnövő gitáros és flamencozenész generációkat is folyamatosan meglepetésekkel bombázza, és ráébreszti őket és a zenei világot, hogy még mindig itt van és még mindig Ő az, aki újjít, és utat mutat. A gitárosok, de nem csak a gitárosok, hanem mindenféle zenészek eljönnek a koncertjeire, hogy töltekezzenek, és csak kapkodják a levegőt, meg hüledeznek jobbra-balra, és sápitoznak – természetesen a lenyűgözöttségtől – hogy, hogy is van ez, mit csinál már megint.

Néhány éve – kb a Luzia megjelenésével (1998), ami aztán a Cositas Buenas-sal teljesedett be –  “elhatározta”, hogy ezentúl új stílusban fog gitározni és más hangokat üt meg, más, eddig nem használt hangzást fejleszt ki. Ehhez egy olyan technikai változás kellett, ami persze megvolt már neki de mégis máshogy kezdte használni a gitárt, egy megváltozott személettel nyúlt hozzá. Rengeteget játszik csak – jobb kéz – hüvejk ujjal, sokkal nagyobb szerepet ad ennek a technikának mint azelőtt. Annyi létrejött forradalmi zene, akkora technikai gitártudás és annyi év után ismét innovatívan nyúlt a hangszerhez, ami azért is megdöbbentő mert ezzel megint egy új hangzást és valami dúsabb hatást ért el. Ahogy régen átformálta még a hangszer tartását is és vele a gitáros nemzedékek már “Paco de Lucia tartásban – a jobb lábat keresztbe feltéve a bal térdre – játszanak és követik Őt, tanulva tőle szemléletet, játék stílust, hangzást, dallamvezetést, stb. Ezzel ismét feladta a leckét és megmutatta, hogy most már így gondolja. Elképesztő de szinte láthatatlan – pláne az avatatlan szem számára láthatatlan – virtuózitás, ügyesség, és erő is kell ehez a gitár játékhoz, de belőle csak folyik, szinte hömpölyög a zene. jó tíz percen keresztül játszik egy bulerias-t, szinte a közönségre zúdítva viharos érzelmeket.

Sok tehetséges és nagy gitáros van a régi kortársai (pl. Manolo Sanlucar, Serranito) és az azóta cseperedő fiatalok között is(Tomatito, Juan Carmona, Gerardo Nunez, sőt vannak oylanok akik Paco nyomdokain fejlődve saját karakteres stílust tudtak kialakítani, (pl. Vicente Amigo – akit már szintén a “maestro” jelzővel illetnek) akiknek saját, jól felismerhető zenei hangzás, és dallamvilága van a flamenco műfajon belül is természetesen. A puristák mára, sőt már évtizedek óta eltűntek a véleményükkel – hála istennek – vagy valószínű Ők is belátták ha még van belőlük, hogy nem volt igazuk és mindenki elismeri azt a nagyságot mely a mai fiatalok energikussága és tehetsége mellett még ma is újabb távlatokat nyit nem csak a flamenco zenében, hanem szűkebb értelemben is, a flamenco gitározás terén szintén. Mert mostani stílusa további boszorkányos ügyességet és innovációt igényel, és ez csak a technika, de a létrjövő zenei összetettség, azok a trükkös dallamvezetési, és ezt a ritmizálással összekötő, vagy inkább összefűző gondolkozás ismét egy olyan összhangzatot, és karaktert  ad amely egy újabb forradalommal is felér.

Valójában minden fiatallal meg kellene ismertetni a zenéjét, vagy legalább a nevét – akár csak marginális módon, mikor modern zenéről van szó az iskolában (ha van ilyen) – az egyetemleges és elfogadott zenei műveltséghez tartozó ismeretként.

Furcsa és vegyes az érzés, hogy látom Őt, ahogy öregszik, hogy saját életem eseményeivel összekötve követem a változásait, hogy végig nézve a fényképeimet melyeket róla készítettem, látom ráncai sokasodását, és mikor emlékszem az eseményekre, a koncertekre azok oylan közelinek tűnnek. A fotók a képembe ordítják az idő múlását, és szembesülök vele, hogy hiszen változom én magam is. Az persze érthető de talán a velünk élő ikonjaink változásának feldolgozása kicsit nehezebb. Mert igen, Paco egy velünk élő IKON, és hatalmas szerencsének tudható be, hogy ez így van, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy láthatjuk Őt a szinpadon, hogy velünk együtt, egy korban él, és közvetlenül lehetünk részesei a művészetének, hogy személyesen tőle kaphatjuk meg azt.

Tehát itt van és – még ha már nem is az egész koncert alatt ül “Paco de Lucia tartásban” mert néha egy gitáros lábtartón pihenteti a jobb lábát, akkor is – alkot, fejlődik és olyan friss és üde minden amit elénk tár, amivel megsímogat, amivel megragad, felemel és elvisz magával, hatalmas és szépséges magasságokba, mint fiatalon. Egyébként meg fiatal is, hiszen van egy kiskorú gyermeke, és amíg gyermeke van az embernek addig fiatal marad nem csak a lelke de a teste is. Ez meg is látszik – még akkor is ha, ahogy mindig, még ma is sokat dohányzik – mert 2 órás koncertet adott úgy, hogy akár folytathatta is volna, és valószínű csak azért hagyta abba, mert végül is egy koncert kb 2 óránál tovább nem nagyon szokott tartani. Elmélyülés, és az látszott az arcán, hogy élvezi, és a fáradságnak nyoma nem volt.

Az emberek boldog elterülő mosollyal vagy derűs vidámsággal távoztak, de sokan voltak akik még ácsorogtak, vagy tébláboltak a helyszínen és olyanokat motyogtak maguk elé, vagy épp az ismerőseiknek, partnereiknek, hogy ez milyen csodálatos este volt, így-meg-úgy és csak ezt és hasonlókat ismételgették révedezve.

Az üresség, amit utána lehet érezni, egészen paradox mert valójában feltöltődés az, ami bekövetkezik de mégis és talán éppen ezért jön már közvetlen a koncert után a hiányának az érzése, és az ember arra gondol, hogy most akkor mi lessz, mikor jön, mikor láthatja  legközelebb. Mostanában kicsit kevesebbet koncertezik mint mondjuk 10 éve de hamarosan biztos újra láthatjuk Őt, amit gondolom sokan alig várunk, és persze azt is, hogy kiderüljön előrukkol-e még valamivel ami megint újnak fog számítani, hogy miként változtatja még a zenei szemléletét, hogy milyen módon fog fejlődni és tanulni – mert egy zenész életében, de akárkiében is, ez a legfontosabb, és neki ezt folyamatosan sikerül megvalósítani, ráadásul úgy, hogy közben a gyökereit is megőrzi, ami – azaz e kettő együtt – ha lehet még sokkal nehezebb – és, hogy mivel fog legközelebb megajándékozni minket. Várjuk.

Ég veled Paco!

Endre

[2014.02.27.]