VOLT 2014 első nap: DJ-nek nincs helye a Nagyszínpadon

Immáron huszonkét éve indult végeláthatatlan útjára hazánk talán legeredetibb és legsokoldalúbb fesztje, a VOLT. Sopron zenei seregszemléjét évről évre tökélyre fejlesztik, a szervezők határtalan programarzenállal és eseményekkel lepik meg az állandóvá vált százezres látogatótömeget. Idén sem kontárkodott bele semmi és e senki az Artic Monkeys miatt már ötnapossá duzzasztott dzsemburi menetébe, minden a vártaknak megfelelően zajlott és ért véget. Jöjjön most az első napi beszámolónk.

Nem mondom, a sok meglepetés és technikai vívmány még engem is lenyűgözött, aminek elérése egy éles kritikákra kiélezett „zugfirkásznál” egyáltalán nem könnyű.

A rajt viszont nem sikerült olyanra, ahogy azt feltételeztem, ugyanis a városból a feszre való kijutás több sebből is vérzett: a helyi taxitársaságok nem voltak a helyzet magaslatán, a telefon felemelése után másfél órával sem sikerült fuvart találnom – lekésve ezzel a Morcheebát - , meg is változtattam a közlekedési eszközt, a helyi buszjáratokkal végül nagy rössel csak az MGMT bulijára estem be, ami gyenge ráhangolódásnak bizonyult.

A New York-i posztbeat bagázs keveseket mozgatott meg, ami a fifikátlan, nyers időutazó stílus hiányosságainak köszönhető, aztán lehet, hogy én tápláltam túlzott elvárásokat a hippie külsejű embriókhoz.

Nem mehetek el amellett sem, hogy nagyon lógott az eső lába, ami némileg rontott a néphangulaton. Ami késik, nem múlik: minden tervemet átírta a szokványos soproni zuhé, mindenki menekült is amerre látott. Az özönvíz nem tágított, megtöltve minden fedett „menedéket”, váratlan közönséget biztosítva az éppen a színpadon izzadó előadóknak.

A Nagyszínpad előtt ázó-fázó Quimby-mániákusokat semmi sem zavarta, teli torokból üvöltötték a jól ismert slágereket – egymás után érkezett a Fekete L’amour, a Magam adom, Senki se menekül, és még sorolhatnánk. Kiss Tibi zenei hangulatának még jót is tett az égi áldás, megalapozta a vigyort kiváltó melankóliát.

Lájk, ha érdekelnek az új klipek.

A Petőfi Rádió „egységében” az Quimby-t megelőzően a svéd lányduó, az I don’t care című számmal a popszakmába gömbvillámként „becsapó” Icona Pop fergeteges bulit hozott össze, olyannyira, hogy a sátor alatt önszámtanom kívül is rugóztak a lábaim. A fülbemászó dalok alatt a zömmel tinikből álló közönség fülsüketítő hangzavart keltett, amit a svéd lányok jócskán megháláltak. Emlékezetes performance volt na, amire WoodKid még rátett egy lapáttal.

A francia grafikai zseni előtt viszont ott volt még a connecticuti Hatebreed, kakukktojásként a „celebformációk” között. A nyers hardcore-metál banda 1996 óta üti a vasat, és ellentmondást nem tűrő precíz tempóival, kellő energiát sugárzó riffekkel most sem vallott szégyent. Jamie Jastáék évről évre vendégeskednek nálunk, legutóbb a Budapest Parkban volt hozzájuk szerencsém, és ahogy akkor, így most is süvítettek. Nem is tudtam türtőztetni magam, együtt üvöltöttem mindenkivel az olyan dalok refrénjeit, mint a Live For This, Destroy Everything, Everyone Bleeds Now, I Will Be Heard. A settlist főleg a tavaly megjelent hatodik nagylemezre, a The Devinity Of  Purpose-ra épült, de persze a régi korongok ismertebb dalai sem maradhattak el. Metál volt a javából, noha a közönség egy része az eső elöl menekült be a Petőfi Rádió-stage fedezékébe, a nagyérdemű tömeg fele elképedve, értetlen ábrázattal fókuszált a színpadra. Tény, ami tény, a Hatebreed által képviselt zeneiség jócskán kilóg a VOLT által favorizált zenei repertoárból, ám mégis elmaradhatatlan.

A klippkészítő májsztró, Woodkid volt a nap netovábbja, aki dacolva a természeti viszontagságokkal méltó módon zárta a napot. Lana Del Rey, Rihanna, Katy Perry youtube sikerének egyik fő letéteményese 2011-ban fogott saját projektbe, és a szerdán látottak alapján nyilván sokan áldják azt a napot, amikor a színpadi szereplés mellett döntött.  Mivel a nagy mulatozás mellett bőrig áztam úgy döntöttem fogom a sátorfám, és a friss élményekkel hazairamodok.

Páll Norbert

[2014.07.09.]