Titkok a magyar kedvenc életéből 2. - A fájós láb titka

Illényi Katica szorgalmasan készül a december 22-ei adventi koncertjére, amit a Kongresszusi Központban tartanak. Sorozatunkban bepillantunk az előkészületekbe, sőt megnézzük hogy mit csinált az adott napon a korábbi években. Köszönjük, hogy beleleshetünk a naplójába. Ez történt november 10-én 2014-ben, és 2010-ben ugyanezen a napon.

MA - Ez történt a héten  2014 11.09-16 között

A FÁJÓS LÁB

Az elmúlt hét legnagyobb kihívása az időbeosztás volt, mert a december 22-i koncertemmel kapcsolatban szinte minden nap rádió, ill. TV interjúkra kellett mennem.

Ez persze jó kötelesség, csak nagyon nehéz a napi rengeteg gyakorlással összehozni.

Egy régi nagy gondom viszont megoldódni látszik és ez nem más, mint az én fájós lábam. Talán sikerül ügyesen titkolnom, de én soha nem hordok magassakú cipőt, még színpadon sem. A maximum maximumja egy 5 centis sarok, de az is már a tűrőhatáraimat feszegeti.
Ugyanis annyira lazák az ízületeim, hogy ha valaki velem kezet fog, akkor szinte egymásra tudja tolni a kézcsontjaimat. Ilyen az alkatom.
Ennek vannak előnyei, de egy tűsarkúnál ez sajnos nem működik.

Tehát ha felveszek egy magassarkú cipőt, akkor a testsúly miatt szinte egymásra csúsznak a a lábboltozat csontjai és az bizony elviselhetetlen fájdalom. Egyszerűen genetikailag alkalmatlan vagyok a gyönyörű női cipők viselésére.
Senki nem tudja, de már az 5 centis sarok is ellenség és amikor színpadon vagyok, az én lábam bizony az első perctől az utolsóig folyamatosan fáj.

Valaki azt ajánlotta, hogy ha egyszer készülne egy saját lábamra faragott kaptafa, ami minden milliméterében megegyezik a lábfej méreteivel, akkor ez a probléma megoldódna és többé nem sántikálnék a koncertek után. Évek óta keresek egy olyan embert, aki készítene egy ilyet nekem, de egyszerűen nem találok. Ez a szakma ma már szinte nem létezik.

Személyre faragott kaptafa!!!!! Nekem ilyen álmaim vannak...

De aztán eszembe jutott Feri, a színházi cipőkészítő mester és felhívtam. Feri, aki hosszú-hosszú évtizedek óta minden színésznek és táncosnak ismeri a meggyötört lábát, abszolút nem csodálkozott a kérésemen,  mosolyogva csak annyit mondott:
  „Megoldjuk, drága Katica...“
Művészi precízséggel és nagyon részletesen vette le az összes méretemet, lábamat két kezében tartva mozgatta és vizsgálgatta a lábcsontozatomat. Közben nem szólt egy szót sem, csak méregetett és jegyzetelt csöndben. Kis műhelyében jó pár percre megállt az idő...
Végül letette a ceruzát és közölte, hogy mindent ért, meglesz a kaptafa is és higgyem el, a következő kocerttől kezdve többé már nem fog fájni a lábam. (én még nem hiszem el, de jó rá gondolni, hogy hátha igaz)

Aztán együtt mentünk el abba a kis eldugott üzletbe Újpesten, ahol cipőkészítéshez lehet bőrt kapni. Még soha életemben nem voltam ilyen boltban. Feri mindegyik bőr-anyagról megmondta, hogy ebből mit érdemes készíteni, hogy mi mire jó és miért jó és azt is elmagyarázta, hogy melyiket nem ajánlaná, viszont melyik lenne jó a fellépő-cipőmhöz.

Elmondta, hogy melyik sarok mitől jó, viszont melyiktől fájna a lábam és megmutatta, hogy melyik a „csinos és még biztonságos is“ kategória. Így aztán sikerült bőrt választani, és a „legnekemvalóbb“ cipősarkat is megtalálni.

Feri a bőrt a hóna alá csapta, a sarkakat meg zsebre vágta, összecsapta a bokáját és azt mondta:

“akkor most indulás, a cipő már félig kész!“ 

RÉGEN

2010.  NOVEMBER 11.

Ma délelőtt stáb értekezlet volt a MÜPÁ-ban. ( 2010. Nov. 11.)

Mindenki ott volt a technikai személyzet részéről. A fényesek, világosítók, hangmérnökök, díszítők, a színpadot összerakó emberek, a televíziós rendezőnő, a műszaki igazgató és még jó pár ember, akikről nem is tudom pontosan, hogy mi a feladatuk.

Jó hangulatban és normális, emberi, udvarias hangnemben zajlott le a megbeszélés, amelyben most előre, minden részletét tisztáztuk a koncertnek.

A koncert teljes menetét vázlatpontokba szedve leírtuk, hogy hány ember lesz, hány kottapult kell a színpadra, hogy hány lámpát használnak majd a fényesek, mivel lesz az arcom világítva, az a bizonyos lámpa honnan, milyen szögből világít majd meg és ezen belül is, milyen színnel, fehérrel, vagy inkább sárgással lesz-e jó?

Aztán, hogy lesz-e díszlet és ha igen, akkor hol és mi és mindez majd hogyan legyen bevilágítva. Hány méter a színpad széle, hány méter a színpad hossza, hogy ha lesz díszlet, akkor az honnantól meddig lóg majd le, hogyan lesz felfüggesztve, hova kell tenni ahhoz a lámpákat, hogy a díszletet megvilágítsa.

Hány szereplő lesz összesen, hány vendégművész lesz a színpadon, hogyan helyezkednek el a hangszerek a szimfonikus zenekaron belül, (erről pontos rajz is készült) aztán hogy hány öltöző kell, ki melyik öltözőben legyen, hánykor kell kész lennie műszakilag a színpadnak ahhoz, hogy elkezdődhessen a főpróba, ehhez képest hánykor lesz előtte a mikrofonpróba, hánykor lesz a kamerapróba, kinek lesz kézi mikrofonja, kinek lesz mikroportja, mi lesz a pontos műsor, hány szám, hány perc, milyen hosszú lesz az est, lesz-e szünet, milyen hosszú lesz a szünet, milyen hosszúak lesznek a felvonások..., és még ezer, meg ezer kérdés előjött, amit mind, mind meg kellett ott beszélnünk.

De jól sikerült minden, kedves és együttműködő volt az egész stáb és nagyon rendesek voltak.

Készült pár fotó is.

Itt még az üres MÜPA színpad. Hatalmasak a távolságok...

Itt fogok majd táncolni... (is)

A stáb megbeszélés után rohannom kellett táncpróbára, nem késhettem.

Következőképpen néz ki, ahogyan én megérkezem egy táncpróbára:

Vállamon egy ridikül, egy hatalmas oldaltáska, plusz a hegedű.

A másik kezemmel egy nagy utazó-bőröndöt húzok.

Oldaltáskámban lakik az edzőfelszerelés, vagy inkább a tánc-cucc:

a tréning gatya, a sportmelltartó, a trikó, egy hosszú ujjú póló, arra az esetre ha nincs elég meleg a teremben, egy pamut, magas nyakú garbó, ha a “nem elég meleg“ terem mellé még be is kapcsolják a légkondit,

egy vastag tréningfelső, arra az esetre amikor már szakad rólam a víz és ha e közben meg menne a légkondi. Az nagyon veszélyes (!!!) szóval, hogy meg ne fázzak, olyankor azt is fel szoktam venni.

Van még egy pár tánc-cipő, a meleg zokni, a papucs, a törölköző, a tusfürdő, a váltás ruha, a hajszárító, stb.

...és akkor van itt még az utazó-bőrönd, amiben benne van minden, ami egy táncpróbához kell a ruházaton kívül:

Egy laptop, mert hogy azon van a zene,

1 laptop töltő,

2 kisebb, de jó féle hangfal,

1 videókamera, amivel felvesszük, rögzítjük a koreográfiát, egyrészt hogy ne felejtsem el, másrészt pedig, hogy lássam magamat és a hibáimat kívülről és lássam rögtön, hogy min kell még javítani.

Végül pedig a táncpróba elengedhetetlen és legfontosabb kelléke, maga a hegedű, mert  kitaláltam magamnak, hogy a Ravel Bolero-t táncolva fogom elhegedülni.

Mindehhez persze tél van, tehát útközben van rajtam nagykabát, sapka, sál, kesztyű.

Az előbb felsorolt dolgok mellett pedig amik még lógnak rajtam, az a mobiltelefonom, a headset, meg az útközben-i szövegtanulásokhoz elengedhetetlen kellék, az MP3 lejátszó, aminek persze a fülhallgatója törvényszerűen és állandóan össze van gubancolódva a telefon headset-jével, és e kettő együtt pedig kibogozhatatlanul rá van tekeredve a kocsikulcstartómra.

Hát ez így ennyi, röviden. Így nézek ki minden nap és ma is így érkeztem meg a táncpróbára...

Elkezdtünk dolgozni a Bolero-n, de még egyelőre nem tudom, hogy ebből mi lesz, hogy hogyan fogok egyszerre hegedülni, meg táncolni is, de mivel 20 éve ez az ötlet jár az agyamban és nem hagy nyugodni, egyszer csak meg kell, hogy csináljam!

Ha hegedülök az a bajom, hogy nem táncolhatok, ha táncolok meg az a bajom, hogy mért nem hegedülök. Na, akkor most tessék, lehet csinálni, aztán majd ha beleszakadok, azt magamnak köszönhetem.

Nem sokkal egy óra múlva a hegedülés-táncolás egyszerre, egyidőben, a két felé koncentrálásba annyira elfáradt az agyam, hogy be kellett, hogy  fejezzük, egyelőre nem ment tovább.

Majd még folytatjuk a héten, de első nekifutásra ez most igen nagy falat volt...

[2014.12.03.]