Jazzy Fesztivál 2016: Candy Dulfer a MOM Sportcsarnokban

Candy Dulfer az a szaxofonistennő, akinek funk csörgedezik az ereiben, és 2-4-re dobog a szíve. Megint elvarázsolt többszörösen is, hiszen amellett, hogy úgy fújja a szaxit, ahogy senki más, olyan zenéje van, hogy az ember gágog a libabőrtől, ráadásul valljuk be, Candy dögös! 

Pedig a holland származású Candy Dulfer már 46 éves, mégis olyan energiája van, amit sok húsz éves megirigyelne. Annyira érzi a funkyt, és akkora stenk van abban a csajban (igen, szerintem ez telitalálat: Candy Dulfer, a 46 éves CSAJ), hogy az lélegzetelállító.

Úgy fél kilenc környékén minden különösebb felhajtás nélkül felsétált a zenekar a színpadra, és elkezdtek zenélni. Mivel Candynek magyar a férje, pár alapvető szót mindig tudott mondani magyarul. Nekem túlságosan döngött a lábdob, és a koncert egy meghatározott részén iszonyúan recsegtek a hangszórók, de ezt kivéve a hangosítás is jó volt.

A Dawe A. Stewarttal közös Lily Was Here viszonylag az elején elhangzott már, én pedig azon gondolkoztam, hogy van-e ismertebb slágere, és, hogy annak idején sem nagyon játszottak a rádiók instrumentális dalokat (ezt viszont szerencsére sokat hallottuk anno), ma pedig elképzelhetetlen lenne, hogy egy ilyen dal befusson. Ulco Bed, Candy állandó gitárosa igencsak odatette magát!

Candy megismertetett egy új érzéssel, ami tulajdonképpen egyfajta tömegpszichózis: a koncert egy pontján láttam a környezetemen, hogy mindenki libabőrözik! A  MOM Sportcsarnok egy emberként kezdte dörzsölni az alkarját, hangos kurjongások közepette. Tulajdonképpen kollektív libabőrözés történt. Nyilván leírhatatlan pillanatok ezek, de emlékezetesek.

A koncert vendége Geszti Péter volt. A Sax a go go alatt rappelt, amivel az volt a gond, hogy nem lehetett jól hallani, hogy mit rappel. Annyi derült ki számomra, hogy magyar szövege volt, de sajnos nem volt jól kihangosítva. Így módunkban állt megtekinteni Geszti színpadi mozgáskultúráját, és az azért átjött belőle, hogy a ritmusa jó. De Geszti Péter rappelése mindig jó ritmusú, szóval ez nem volt meglepetés.
Én vele kapcsolatban még mindig azt látom, hogy akkor igazán jó, amikor nem veszi komolyan magát, csiricsáré göncökbe öltözik,  csak hadarja és hadarja, és az ember nem tudja eldönteni, hogy ez most vicc, vagy profizmus. Vagy csak én nem veszem komolyan, hogy ő egy rapper? A Rapülők esetében két évtizede ezen gondolkozom, pedig az egy professzionális produkció…ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de addigra ő már el is hadarta a szövegét, és még a szám vége előtt letáncikált a színpadról.

Az a bizonyos kollektív libabőr a visszatapsolás után jött el, amikor Candy egy olyan hangszert használt, amilyet eddig nem ismertem. Sajnos a nevét nem tudom, de egy spéci vocoder ez, aminek szaxofonszerű billentyűi vannak, és Candy beszédhangját szintetizálja. Nagyon állat volt, erre nincs jobb szó. Ráadásul ahogy beindult a zene…! Azért a pillanatért érdemes volt önmagában eljönni!

A személyes kedvencem most is a Pick Up The Pieces volt, a No Diggity pedig meghökkentően jól szólt! Candy Dulfer hatása alatt állok egész hétvégén, ezért itthon két napja ő szól, a családom és a szomszédok legnagyobb örömére.

– Sólyom Attila –
fotó: Kaiser Ákos

[2016.09.28.]