Eladósorba került a Zene.hu. Komoly érdeklődők: klikk a részletekért.
2018. szeptember 23. | vasárnap | Tekla nevenapja
    koncert.lap.hu
Regisztráció 
Belépés Belépés
Keresés
RSS RSS Hírek Hírek Meghallgattuk Meghallgattuk Ajánlók Ajánlók Fesztiválok Fesztiválok Interjúk Interjúk
zene.hu a kezdőlapom feliratkozás hírlevélre
Smiling bar
 
Oldal.info


Fabrik
 
 

Ilyen volt a Palkonya Hangja 2018 rendezvény

Az idei évben első ízben megrendezett Palkonya Hangja Fesztivál nemcsak a zenei felhozatala miatt keltette fel érdeklődésemet, hanem a fesztiválnak helyet adó település is régóta izgatja fantáziámat.

Érdekelt pedig azért, mert az eddigi tapasztalataim alapján a frissen, lelkesedésből induló projektekből mindig valami tökéletlen, de őszinte és hiteles dolog kerekedik. Ez pedig a Palkonya Hangja Fesztiválra tökéletesen igaz volt.

A helyszínről:

Palkonya a Villányi borvidék egy kisebb faluja Újpetre, Villánykövesd, valamint Kis- és Nagyharsány ölelésében. A Fesztivál fő helyszínét a település déli csücskén, a vasútállomás mellett elhelyezkedő tér adta, itt várta az érdeklődőket a pécsi Nappali pultja, a Zing Burger and Co. burgerezője, illetve egy bookline könyves sarok. Mostohagyerekként a fő áramlat része volt még a belső körön kívülre elhelyezett lángosos - estéim megmentője.

A főutcán északnak haladva több pincészet pavilonja hívogatott nemcsak ígéretes boraival, hanem délutánonként egészen nívós fellépőkkel. A hely szűkössége miatt túl sok embert befogadni e sarkok nem tudtak, az ott a koncertre helyet találó szerencsés emberek intim családi környezetben hallgathatták az aktuális fellépőt.

Ismét északnak fordulva egy családi ház udvarán Busa Pista Hip-Hop udvarába botlottam. A helyet többször, a lehető legnagyobb nyitottsággal meglátogattam, sajnos egyszer sem jártam sikerrel. Állandó vendégei viszont élvezték, amit a helyszín nyújtott, így – gondolom – hozzáadott a Fesztiválhoz.

A Fesztivál nehezebben megközelíthető helyszíneihez tartozott a Soundsystem Terasz, illetve a Fine beats on Árpaföld. E két tér az elektronikus zenék rajongóinak tett a kedvére, illetve a Fesztivál camping része is itt kapott helyet. A hely hangulata mellett lehetőséget adott átmeneti józanodásra, hiszen a fő helyszíntől gyalog egy kb. 15 perces, általában emelkedő, részben erdei gyalogút vezetett fel, ezt spiccesen, telefonnal világítva meglehetősen izgalmas volt napjában akár többször megtenni, hogy végül az úti cél elérésével levegőért kapkodva magamhoz vehessek egy jól megérdemelt gyöngyöző sportfröccsöt.

Koncertek:

péntek

A fesztivál első napjának első, az Ábáse együttes által játszott koncertjét sajnos a kalandvágyból Kisharsánytól a településig tartó gyalogtúrám miatt nem sikerült meghallgatnom, így nyilatkozni nem tudok róla.

Őket a Los Orangutanes dél-amerikai zenét játszó banda követte. A műfaji járatlanságom miatt a zenei beszámoló helyett inkább a technikai részre fókuszálva: azonnal feltűnt – az összes későbbi koncertnek is biztosított – profi hangosítás. Akár középen, akár a színpad valamelyik szélén álltam, kiegyenlített hangképet, egymástól jól elkülöníthető, de karakterében felismerhető hangszereket kaptam.

A Los Orangutanes számomra olyan volt, mint Tátrai Tibor gitárjátéka. Profi, technikás, de nem sok köze van a blues-hoz, ahogy a Los Orangutanes sem hozta valahogy a kubai életérzést, csak valami hasonlót. Pontosan játszottak, viccesen ugráltak, de tényleg nem jött át.

Nem úgy, ahogy az este utolsó, perui fellépőjeként a színpadra érkező Los Mirlos. A műfajjal szembeni érdektelenségemet ők ügyesen áttörték, egyszer csak azt vettem észre, hogy figyelek és táncolok. Zsigerből, ösztönösen játszottak, semmi erőlködés, végig vigyorgás. Oké oké, tőlük biztos a csárdás lett volna vicces.

Nem könnyíthette meg a fellépők intenzitását a fesztivál első napján érezhető alacsony létszám. Inkább lézengtek az emberek, ismerkedtek a helyszínnel, a színpad előtti tánctér is végig szellős volt. A meglepően sok gyerek miatt inkább volt családias, mint fesztivál jellegű a hangulat.

szombat

Tanulva az esetből szombaton már időben érkeztem, hogy mindhárom fő fellépőt láthassam.

Az Ethnofil nevet már hallottam, de valahogy mindig elkerültem, nem ismertem az együttest, így nem is tudtam, mire számítsak. A fesztivál egyik legjobb élménye volt. Hiába a délutáni időpont, a kezdetben viszonylag kevés közönség, alázattal játszották végig a műsort. Azonnal belecsaptak, jazz-rockos, de táncolható ritmustörések, a háttérben pulzáló elektronika adta az alapot, amire nagyon okosan építik fel a jazz-es, népies témákat. A balkáni zenei világ hatása érezhető, de nem dominál. A teljes anyag mindvégig egyensúlyozott a különböző műfajok, hatások között. Az érett, jól átgondolt, tudatosan megkomponált témák biztos alapot adtak a szólóhangszereknek, amit rendre ki is használtak. Az Ethnofil előadásán éreztem először azt, hogy a profi hangosítás profi zenészekkel találkozva mekkora szárnyakat képes adni a zenének. A koncertélmény mellett jó volt látni és megtapasztalni a tagok, elsősorban a frontember alázatát. Semmi sallang, önhájp, zenéltek és láthatóan őszintén örültek, hogy ott lehettek.

Az Ethnofil őszinte alázata a színpadról való levonulásukkal együtt el is tűnt, következett RedRed, Sena, Worlasi és Akua Naru közös fellépése, amely a szenvedélyességet testesítette meg számomra. Olyan mélységeket és magasságokat járt be, amit egy összefüggő koncerten belül még sosem tapasztaltam. A lakossági hip-hoptól kezdve a neo-soulon keresztül a jazz-ig rengeteg műfajt felvonultattak, a színpadra lépő sztárok alá játszó zenészek összhangja, állandó koncentrációja és fegyelmezettsége vitte el a hátán a néha bohózatba hajló előadást. Worlasi művészetét sajnos nem értem, illetve azt sem, hogy ebben a felállásban mit is keresett valójában. Kíváncsiságból utánanéztem a neten, pályája és ismertsége felfelé ível, bizonyos körökben húzónév. Nem tudtam röhögés nélkül megállni, amikor Worlasi tizenötödször mondta be saját nevét előadás közben úgy, hogy közben egyáltalán nem volt éppen szerepe. Akua Naru énekesnő talán három szám erejéig lépett a színpadra, némileg megmentve az előtte lévő katyvaszt. New Yorkból érkezett, ezt hitelesen hozta is, hangjának mély tónusa szépen belesimult az alá játszott jazz-es, soul-os harmóniákba.

A számomra feledhető koncertet az Irie Maffia fellépése követte. Mivel róluk sem feltétlenül a szerénység jut eszembe először, kissé hátrébb húzódva követtem az eseményeket.

Egy biztos, ahogy az Irie Maffia színpadra lépett, a rajongó tömeg is megérkezett, ami meghozta a várva várt fesztiválhangulatot. Az első Palkonya Hangja ekkor érte el tetőfokát, amire a szervezők is bizonyára készültek: a leghangosabb és legnagyobb fényshow-t produkáló előadás volt az övék. Sajnos Senáék zenéjét most sem sikerült megszeretnem. Akárhányszor belefutok, mindig egy jól és olajozottan működő, de lélektelen gépezet érzését keltik bennem. Jól kitalált, profi, de hiteltelen. Attól, hogy ennyi ember egy helyen másfél órára megjelenik, még nem lesz egy család akkor sem, ha Sena ezt sulykolja. A kotnyeleskedésemtől függetlenül a megjelent tömeg maximálisan kiélvezte a jegyével megvásárolt, tudatosan felépített zenei szolgáltatás- és életérzés csomagot. Jómagam a negyedik számot követően inkább egy csendesebb helyre vonultam nézni a közeledő Perseidákat.

A megjelent és együtt mozgó tömeget ettől függetlenül jó volt megtapasztalni, azt gondolom, ez a szervezők számára is megnyugtató és biztató lehet. Kell ez ahhoz, hogy jövőre is lehessen Palkonya Hangja.

vasárnap

A fesztivál utolsó napját a Harságyi pincészet pavilonjánál kezdtem, ahol Barabás Lőrinc tette tiszteletét egy személyes live act-jével. A részben előre programozott, részben élőben feljátszott loopokra akár több sávon futó trombita szólamok megtalálták a helyszín kellemes atmoszféráját. Az egyre sokasodó nézők csendben, ámulattal figyelték az előadást, a fesztivál egyik legjobban elkapott hangulatú eseményén vehettem részt.

Délután hat órakor a nagyszínpad első fellépőjeként a The Qualitons együttes lépett a színpadra úgy, hogy a nézőtéren összesen hárman vártuk az új, szerintem piszokjó albumuk anyagának élő változatát. Zenéjük itthon egyedülálló, így – mivel ez a műfaj viszont meglehetősen közel áll hozzám – kíváncsian vártam, hogy mit hoznak ki a helyzetből. Sokat nem vártak, ugyanazzal az óriási energiával és dinamikával álltak neki, ahogy egy teltházas koncertjüknél is volt már szerencsém hallani.

Hangzásukra leginkább a korai ’70-es évek pszichedelikus és progresszív rock jegyei jellemzők, mégis megtalálták saját hangjukat, újítanak anélkül, hogy a hasonló gyökerekből táplálkozó együttesek kötelező metál kliséihez nyúlnának. Benyomásom az, hogy értékelhető tapasztalattal, hozzáértéssel a hátuk mögött tiszta lelkesedéssel rakják össze a stúdióban és játszák el koncerten dalaikat. Őrületes dinamikaváltásokkal dolgoznak néha, amit a legtöbb együttesből hiányolok. Ha a zúzásnak helye van, hát teszik, két kör múlva pedig egy, az éterben drónként úszó orgonaakkordot tart a billentyűs, miközben a többiek a legfurább perkás eszközökkel adnak ízt és teret a lúdbőrözős pszichedéliának. Bár inkább ízlésbeli gondolat, de az anyaguk sokkal nagyobb mozgásteret biztosít az improvizációnak, mint amit használnak belőle. Azt gondolom ez tudatos, mégis szívesen meghallgatnék egy olyan kísérletet tőlük, amikor távolabb merészkednek a biztonságos stúdióanyagtól. Nem tudtam azonban nem észrevenni a kevés néző jelentette csalódottságukat. Ezt azonban, azt gondolom, óriási hiba kimutatni. Nem a megjelent 15 ember tehet a többi távolmaradásáról. Összességében nagyon bízom benne, hogy folytatják, és az idei albumukkal megkezdett úton haladva sok új anyaggal örvendeztetik meg a nem feltétlenül a népes, de annál lelkesebb közönségüket.

A The Qualitons után következett - legalábbis számomra - a fesztivál egyértelmű győztese, a The Mabon Dawud Republic együttes Dele Sosimivel kiegészülve. Sosem hallottam még a nevüket sem, fogalmam sem volt mire számítsak. A következő másfél-két órában fesztelen, őszinte, terápiás afro-beat és afro-funk őrület tombolt egy karizmatikus, színpadra termett zenekarvezető irányításával. Maga az egyébként a neten található infók szerint Budapesten létező zenekar önmagában is hitelesen játsza a fenti műfajú témákat, Dele Sosimi olyan érzékkel és zeneiséggel koordinálta a hangzást, hogy a teljes színpad és tánctér egyszerre életre kelt. Fantasztikus volt. Dele Sosimi énekelt, máskor teátrális mozdulatokkal karmesterkedett, amikor pedig helye volt, az elé helyezett Rhodes zongorán – hihetetlen zeneiséggel – kísért. Az együttes fúvós szekciója néhány ponton a Sun Ra koncertek legjobb pillanatait idézte bámulatos energikussággal. Az előadásnak egyetlen dolgot lehet a szemére vetni, azt, hogy vége lett.

Végül az este fő fellépőjeként következett a Kéknyúl együttes. Ellentétes érzelmekkel sikerült végighallgatnom őket. Az együttes weboldalán írt infók szerint a szintén friss albumuk megalkotása során a minden eddiginél aprólékosabb és tudatosabb munkából az együttes összes tagja kivette részét, zenéjük eltolódott a pszichedélia irányába. A leírtakkal a pszichedelikus jegyek szerepeltetésétől eltekintve egyetértek. Érződik a zenéből az összetettség, a műgond és a tudatosság, a precizitásra való törekvés. Mégis, nem az első Kéknyúl koncert után fogalmazódik meg bennem az, hogy jó, jó, de valami dög hiányzik belőle. Egy-egy tempós szólóval már-már elviszik akár a téma, akár a koncert csúcspontjára zenéjüket, de mintha épp a tetőpont előtt megállnának, és nem másszák meg. Kifogástalan kvalitású, óriási tudású zenészekről van szó, tehát nem a technikával hanem talán a kémiával lehet gond (már ha egyáltalán van gond).

Másrészt pedig az az érzésem, hogy az anyag összetettsége elért olyan fokra, hogy az nem egy Palkonya Hangja jellegű fesztivál vasárnap estéjére való, hanem teltházas sportcsarnokba, ahol a rajongók együtt éneklik, üvöltik a dalszöveget, vagy dallamot. Vagy olyan klubba, ahol inkább a kényesebb zenerajongók ülik végig nagy figyelemmel a koncertet. Olyan, mintha valamiféle skizoiditásból adódóan ketté akarna szakadni a dolog, egyrészt van egy jelentős, a jó értelemben vett pop irányába való törekvés, másrészt viszont ott a húzás a tiszta jazz, jazz-rock, illetve progresszív rock felé (pszichedéliával a magam részéről viszont egyáltalán nem találkoztam). E két, ellentétes irány nem kell, hogy szükségszerűen kizárja egymást, a Kéknyúl által prezentált formában viszont számomra nem működik. Kissé kisarkítva olyan volt, mintha a Genesis 1974-ben levitte volna a Lamb Lies on Broadway című albumát valamelyik falunapra. Hiába az összetettség, munka, Palkonyán nekem valahogy nem működött.

A Kéknyúl után a fesztivál megcsappant túlélői lassan szétszéledtek, hogy ismét a hétköznapoké legyen a főszerep.

Az elsőként megrendezett Palkonya Hangja egy jól eltalált fesztiválként marad meg bennem. Ebben természetesen nagy szerepe van a fesztivál helyszínéül választott település varázsának, a szervezésből részt vállalók önzetlen munkájának, illetve a nem túl nagy tömeg miatti közvetlen és kellemes légkörnek.

A fesztivál jegyáraihoz viszonyítva igen színvonalas és neves zenei felhozatal színes volt tematikában, érdeklődésétől függetlenül mindenki találhatott magának feltöltődést és kikapcsolódást.

[2018.09.14.]

Megosztom: Megosztom az iWiW-en

Szólj hozzá! (Ehhez be kell lépned)
lap teteje
 
Beatles turnéhoz zenészeket keresek zenekar [2018.09.22.]
Zeneszerzést vállalok! egyéb [2018.09.05.]
apróhirdetés
© SirOeshImpresszumMédiaajánlatSiteMap/Honlaptérkép • RandD: Jumu
Zene.hu
Zene.lap.hu

"Amikor körbenézünk a közönségen, akkor alakul ki a hangulatunk" - Budapesten járt a Crvena Jabuka
Szeptember 8-án – ahogyan azt már megszokhattuk – teltházzal kezdte meg programját a Balkán Party rendezvénysorozat az A38...

Magyar zászlóval ünnepelt Ricky Martin Budapesten
Rengetegen várták a világsztár Ricky...

beszámolók még
cdbolt.lap.hu