"Karantén levelek" - Üzenet a zenés színházból - dr. Vadász Dániel válaszolt
Zenés levelezésünkkel a Coopera projekt vezetőjét dr. Vadász Dánielt kerestük meg. Arról érdeklődtünk, társulatukat hogyan érintette a világjárvány, mi történik a külföldi és hazai fellépésekkel, mire számíthatnak a Budavári Palotakoncert szerelmesei, miként indul újra az élet a Cooperával.
Kedves Vadász Dániel!
Megszólításomban elhagytam a doktori címet, mert nagyon hivatalosnak éreztem, hiszen mégiscsak a zenés színház miatt ragadtam tollat, hogy felkeressem. Ön zenész, énekművész, a Coopera társulat vezetője, zenei poducere és jogász doktor. Gondolom a végzettség ehhez a vállalkozáshoz is rendkívül hasznos.
Visszakerestem, január 12-én találkoztunk, én csak hallgatója voltam annak a nagyon érdekes beszélgetésnek, amely a zenés színházról szólt a Magvető Caféban. Január, olyan távolinak tűnik, mintha igaz sem lett volna. Akkor még olyan témák kerültek szóba, hogy: operett és opera klasszikus és modern megrendezése; repertoárállítás; hazai és külföldi operettszerzők, illetve operett-játszás; a musical műfaji kötöttségei a szerzői jogok szabályozásában.
Most pedig döbbenten állunk, hiszen a színházak kapuja zárva van, a koncertek, rendezvények halasztásra kerültek, és mindenki csak találgat, mikor, hogyan is indulhat újra a színház.
Felelős pozícióban talán máshogyan nyomják ezek a terhek az ember vállát. Hazai és külföldi szereplések, művészek foglalkoztatása, időpontok egyeztetése, újra szervezése. Előre tud lépni jelenleg ebben a munkában?
Mi lesz így a csodálatos Budavári Palotakoncerttel, mely immár hagyományos, magas nívójú eseménye a nyárnak? Vagy a művészek ma is tanulnak, készülnek?
Annyira szimpatikus nekem, hogy az opera és az operett műfaj között, nem tart mély határvonalat. Tudom, hogy nagyon tetszett Önnek a Budapesti Operettszínház Kékszakáll című előadása. Nagyon modern rendezést láthatott a közönség. Míg az operában nagyon is gyakori, hogy mai környezetbe, körülménybe kerül egy előadás, az operettnél nem, vagy csak nagyon ritkán látunk erre példát.
Jacques Offenbach és a külföldi szerzők nem találták el igazán, mi dobogtatja meg a magyar szíveket. Nekünk Lehár, Kálmán az operett szerző.
Ha a Cooperából indulok ki, akkor azt gondolom, hogy az opera az igazi nagy szerelem, tevékenységükben érzek egyfajta kultúrmissziót is. Több vidéki kőszínház kooperációjával jön létre egy előadás, melyet utána a közreműködő nagyvárosokban mutatnak be. A fellépő művészek ezáltal, nagyon komoly szériában lépnek színpadra, és a vidéki közönséghez is eljut egy-egy opera, Gioachino Rossini: A sevillai borbély, Wolfgang Amadeus Mozart vígoperája, a Figaro házassága.
Bizonyára vannak új tervek, nem tudom elképzelni, hogy ne dolgozna, gondolkodna valamin. Örömmel venném, ha beavatna a munkájába, kik a társai az alkotásban, hogyan történik a munkamegosztás a Cooperában? Milyen feladatok várnak Önökre?
A mi munkánk elsődleges pillére mindig is az együttműködés volt, így projektjeink általában sok tervezést, különböző forgatókönyvek felállítását vonták és vonják maguk után. Mondhatjuk, hogy mostani időkben erre volt bőven lehetőségünk, hiszen nagyon sok változóval kell számolni, A-B-C variánsokat kidolgozni, és alkalmazkodni az újabb és újabb körülményekhez.
A kialakult helyzet a kulturális szférában dolgozókat különösen súlyosan érinti, és különös figyelni ezt a világ változásaira érzékeny közösséget. A négy fal közé kényszerülés lehetőséget ad a mérlegelésre, visszatekintésre, esetleg a hangsúlyok kiegyenlítésére is. Sok barátomon látom, hogy ezekben a napokban visszafoglalják a szinte „elvesztett életüket”. Ennyi szépen rendbe tett kert, újrafestett kerítés a művésztársadalomban talán még soha nem volt. Azt gondolom tehát, hogy lesznek, különösen emberi szempontból, pozitív hozadékai az otthon töltött napjainknak.
Fontos azonban megjegyezni, hogy nem csak a művészeket, hanem sok más iparágat is súlyosan érint a koronavírus hozta helyzet, ami egyfajta stresszel és szorongással jár az egész világon. Mégis mostanában, ahogy telnek a hetek, azt látom, mint annyi mindent, mintha ezt is megszokná a világ. A kollégáimmal hetente tartunk egy videós meetinget, és furcsa kimondani, de mi is megszoktuk a körülményeket. Bizonyos értelemben természetesen elegünk van, hiszen a munkánk értelmezhetetlen más emberek személyes társasága nélkül, de valamennyire mégis próbáltunk adaptálódni a körülményekhez.
Tesszük mindezt úgy, hogy nem látjuk, mikor alakulhat vissza az életünk a régi formájába (ha egyáltalán vissza tud). Amit most tudunk az az, hogy az előadó-művészet, a tömegrendezvények az utolsók közt kapnak majd zöld lámpát. Ráadásul, fő profilunk, az opera- és operett-előadások célközönsége között kiemelt helyen szerepel a legveszélyeztetettebb korosztály.
Mivel sok projektünk hosszúléptékű, gyakran évekre előre tervezünk, így munkánk most is van, de a bevételeink nehéz helyzetbe kerültek, hiszen az idénre tervezett előadásaink nagy részét már le kellett mondanunk.
Néhány fontos pontot a közeljövőre most is látunk, az egyik az augusztus 16-ra tervezett Budavári Palotakoncertek 2020-as állomása az Oroszlános udvarban, a másik pedig az augusztus 20-i Bánk bán előadásunk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Biztos vagyok benne, hogy az idei államalapítás ünnepe más lesz, mint amit eddig megszokhattunk, talán egyfajta szabadságünnepként is aposztrofálható. Természetesen, ez és a Palotakoncert is akkor tud csak megvalósulni, ha a mai forgatókönyvek holnap is érvényesek lesznek még.
Ha magamat vizsgálom, ambivalens érzéseim vannak. Sokkal többet vagyok otthon, mint valaha, mégis kezd elfogni az érzés, hogy ha most sem sikerült unatkozni, akkor erre azt hiszem, tényleg képtelen vagyok. Még mindig ugyanazok az olvasásra váró könyveim, mint a kijárási korlátozás előtt voltak, és azt hiszem, a táskámban sem fogok rendet tenni, talán soha. De lekötött az újra- és újratervezés, mert hiszem, hogy nagy szükség lesz a munkánkra. Azt, hogy melyik forgatókönyvünk és hogyan tud megvalósulni, azt még nem tudhatjuk, de elkötelezettnek kell lennünk. Különösen most, mikor minden logikus magyarázat azt indokolná, hogy az ember mondjon fel, engedje el a kollégáit, akkor mi ádáz küzdelmet folytatunk, hogy megőrizzük ezt a csapatot. Gyakran szoktam mondani, Toldi Miklós óta tudjuk: „nő a veszély, nő a bátorság.”
Tehát, most elnyújtott projekteken dolgozunk, 15-en vagyunk, egy évet a víz alatt kibírni nem könnyű, de alkalmazkodunk. Közben pedig reméljük, hogy a 2021-es év könnyebb lesz. Folyamatosan tárgyalunk az USA-ban és Kanadában, ázsiai országokban, Ausztráliában, számos európai nagyvárosban ülő partnereinkkel, kollégáinkkal is. Jövőre körülbelül 200 rendezvénnyel számolunk, vannak köztük opera- és operett-előadások, színházi projektek, ifjúsági és gyerekelőadások is. Idénre is 230 volt a terv, ebből az említett kettőt látjuk, hogy mi lesz a sok feltolult előadással, amit a teljes szakmának le kellett mondani, nem tudjuk. Nagyon nehéz látni, hogy az ősszel vagy épp a télen mi történik majd. Ami biztos, hogy bátrabban merünk 2021-re terveket szőni, mint 2020-ra.
A missziónkra kérdez rá, és e kérdésben úgy érzem, muszáj mélyebbre menjek, mint egy-két szlogenszerű mondatban megfogalmazott üzenet.
A napokban olvastam egy anekdotát valahol, Churchillről. Állítólag, a II. világháborúba való belépésükkor, egy lord felvetésére, aki azt javasolta, hogy szüntessék meg a kulturális támogatásokat, és a pénzt fordítsák a háborúra így felelt: „Akkor miért harcolunk?”. Az, hogy ez így hangzott-e el vagy sem, nem tudom, de ezt érzem valahol én is. Nagyon szíven ütött, mikor a veszélyhelyzet kirobbanásakor néhány olyan véleménnyel találkoztam, amely azt fogalmazta meg, hogy a művészek majd most megtudják, mennyit is ér a munkájuk... Tudom, hogy extrém körülményekben extrém állásfoglalások is megfogalmazódhatnak, de úgy érzem, talán ezt még azok sem gondolják komolyan, akik leírják. Azt az ideát, hogy a lelki-szellemi táplálék az emberek számára fontos, nem szabad soha feladni.
Mégis lényeges látni, hogy vannak ágazatok, ahol sokan emberfeletti erővel, közvetlen veszélynek kitéve dolgoznak. Az ember ilyenkor újraértelmezi a közöttünk, társaink közötti kapcsolatot, mint társadalmi szerződést. És mi alig várjuk, hogy ehhez a mi részünket hozzátehessük.
Ezekben a napokban úgy érzem, hogy egy érdekes fogalom, az „etikus üzlet” is felértékelődik, előtérbe kerül. A járvány során sok történettel találkozunk, és joggal háborodtak fel sokan, amikor megháromszorozták egyesek a csirke, a kézfertőtlenítő vagy épp a maszk árát. Vagy épp akkor, amikor egyes emberek társaikra nem gondolva vásároltak fel tonnaszámra élelmiszereket. Számomra mindig is fontos volt az etikus, win-win irányú szemlélet, bárkivel is kerültem üzleti kapcsolatba. Sokan mondják, hogy az etika, a morál és az üzlet nem szerepelnek egy mondatban. Mi sosem így működtünk, tényleg mindig arra törekszünk, hogy a velünk szemben ülő partner is elégedett legyen. Így válik ugyanis az üzletből együttműködés.
Miért írok most erről? Rengetegen kerültek most – köztük a mi szakmánkban is – kiszolgáltatott helyzetbe, és nagyobb szükségünk van az összefogásra, mint bármikor. Fel kell ismernünk, hogy együtt, egymásra figyelve kell gondolkodnunk, cselekednünk. Szerintem ez egy eredendő ösztöne az embernek. Lássuk be, az ősembernek a saját körülményei között, ha mai szemmel nézzük, kevés esélye lehetett volna a túlélésre. De tudatára ébredt annak, hogy az összefogásban van az erő, és meghódította a világot. Divatos ma utálni, vagy legalábbis folytonos szemrehányást tenni az emberiségnek, de számomra a történetünk evangéliuma mégis az, hogy közösen többre jutunk.
És itt találkozik a mai mindennapokkal a Coopera hitvallása. Megvalósít mindent, amiben én hittem és gondolkodtam egész életemben: összehozni embereket, és elérni azt, hogy együttműködjenek. Próbálok olyan közeget teremteni, ahol sikeresen és jól meg lehet valósítani ezt a közös munkát, aminek az eredménye valami szebb és eredményesebb, mintha annak egyedül álltunk volna neki. Nem azt akarom mondani, hogy az előadásainknál nincsenek jobbak, sőt tudom, hogy a partnereink sem csak azért vannak mellettünk, mert együttesen a legkiválóbb alkotókkal, énekesekkel dolgozhatunk. Hanem ezek mellett azért is ragaszkodunk egymáshoz, mert a közös munka során olyasmi születik, amihez jó tartozni. De említhetném régebbi munkáim közül a Virtuózokat, vagy épp a fúziós együttműködéssel megvalósuló Palotakoncerteket is. Ezek a projektek olyan embereket, társulatokat, országokat kötnek össze, amelyek közösen jobban járnak.
Mert a kultúra feladata – még ha ezt nem is mondjuk ki eleget – az, hogy jobb emberré váljon általa az alkotó és a befogadó, a jelen és a jövő is. Ez az esszenciája, és ez találkozik azzal az elképzeléssel, hogy a végelszámolásnál az számít leginkább, hogy mennyi jót tudtunk tenni azért a világért, amelybe beleszülettünk.
És ha valaki azt gondolja, hogy a kultúrát, a művészetet fel kell adni, mert most nehéz az élet, az éppen az élet értelmét adja fel.
Ahogy az újrakezdés lehetősége egyre valószínűbbé válik, erősödik bennünk a várakozás izgalma, hogy ezeket a fent megfogalmazott üzeneteket, a saját eszközeinkkel, az első adandó alkalommal továbbítsuk alkotótársaimmal.
Addig is, kívánom a lehető legjobbakat, barátsággal,
Hírek
