A Deep Purple zenészein nem fog az idő - képekben

Bitang a nyári koncertkínálat. Még ha a Hollywood Vampires szereplését le is mondták az utolsó pillanatban, akkor is elmondható, hogy néhány héten (olykor napon) belül olyan legendákat lehet elcsípni a színpadon, mint a The Cult, a Guns n’ Roses, a Rammstein, vagy a Depeche Mode, és akkor a fesztiválok kínálatáról még nem is beszéltünk. A 80-as, 90-es és 2000-es évek ikonikus előadói mellett azért a 70-es évek óriásai közül is idetévedtek páran, hogy a klasszik rock rajongók is megkapják a magukét. A jelszó a Deep Purple, és a hangulatot az a Glenn Hughes alapozta meg június végén a Harley-Davidson 120. évfordulójára szervezett jubileumi fesztiválon, aki a mk3 Purple felállás tagjaként 1974 és 1976 között olyan dalok születésénél bábáskodott, mint a Burn vagy a Stormbringer. Sokan azonban már a „nagy” Deep Purple júliusi érkezésére készültek, hiszen az „Unleashed in Europe” (Szabadon eresztve Európában) címmel turnézó csapatban a klasszikusnak tekintett mk2 változat zenészeit találjuk: Ian Gillan énekest, Ian Paice dobost és Roger Glover basszusgitárost, kiegészülve a régi harcostárs Don Airey billentyűssel, valamint a nemrég verbuvált Simon McBride gitárossal.

A várva várt időpont július 16-a vasárnap volt, a helyszín pedig a jól bevált Papp László Budapest Sportaréna. Az Aréna tökéletes helyszín a Deep Purple számára, mindig meg tudják tölteni, néha kicsit szellősebben, máskor tömöttebben. Ezúttal -18. magyarországi szereplésük alkalmával –szép számmal érkeztek a rajongók, teljesen megtöltve a lelátókat és a nézőteret is, bár utóbbi viszonylag könnyen átjárható maradt azért. Ez nem is baj, figyelembe véve, hogy a közönség túlnyomó része az idősebb korosztályból tevődött ki, ahol a komfort fontosabb szempont már. 

A koncert háromnegyed 8-kor vette kezdetét, de nem a Highway Star jólesően ismerős zakatolása indult el ekkor még, ui. vendégzenekart is hozott magával a Purple, az ausztriai illetőségű Mother’s Cake személyében. A csapat muzsikája érdekes vegyület, amely tartalmaz Black Sabbath jellegű súlyosabb riffeket, Red Hot Chili Peppers-féle funk rockot és egy jó adag elszállós pszichedéliát is. Külön-külön mindegyik működött, de hiányoltam egy egységes irányvonalat, és számomra az énekstílus sem jött át. Külön fekete pont a frontembernek a térdnadrágért, amely nyilván kényelmes viselet a nyár közepén, de nem klasszikus rock színpadra való, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Mindezek ellenére nem volt kellemetlen háromnegyed óra, amit a "sógorok" bandájával töltöttünk, és az előzenekari pozícióhoz képest meglepően baráti hangzást is kaptak (cserébe a fénytechnika kimerült egy fél tucat lámpában, amely "hangulatos félhomállyal" ölelte körül őket). 

Deep Purple koncert képekben - klikk a fotóra

21 órakor azonban már tényleg a Deep Purple vette birtokba a színpadot, akik egy drámai intró (Prokofjev - Rómeó és Júlia: Lovagok tánca) után valóban belecsaptak a Highway Star jellegzetes lüktető felvezetésébe, amely karrierjük nagy részében koncertjeik elstartolására szolgált (és szolgál ma is).

A látványt, amely a hirtelen fény- és színorgiába borult színpadon és mögötte az óriási kivetítőn megjelent, hőseink ismerős rocksztár eleganciája, magabiztos kiállása és barátságos mosolya jellemezte, és jó érzés tölthetett el minden rajongót, hogy az idő szemlátomást nem fog a Deep Purple társulatán; pont olyan fiatalosak és lendületesek, mint szűk 4 évvel ezelőtt, legutóbbi budapesti szereplésükkor. Persze amikor a ledfalon a dalokhoz igazított vizuális illusztrációk között fel-felbukkant néhány közeli kamerakép is a veterán muzsikusokról, látható váltak a közben mélyebbre ásódott barázdák. Gillan mesteren mutatkozik meg leginkább a kor, de közel 78 évesen némi nagypapás jelleg megbocsátható. A vele majdnem egyidős Glover viszont még mindig lazán hozza a „széles terpesz, rock n roll” feelinget. Változás a hajak hosszában jelentkezett leginkább, míg Airey rövidebb séróra váltott, „Big Ian” újra lenövesztette a rőzsét, ezzel visszacsempészve egy kicsit régi, rockosabb imázsából. Először láthattunk viszont Purple színpadon zselézett „tüsi” hajat, és bizony fura látványt is nyújtott a csapat az új belépővel, aki engem inkább emlékeztet sznúkerjátékosra, mint gitárhősre, haha, bocsi! De ennyit a külsőségekről, hiszen a Deep Purple sosem a látványról szólt, a szemek helyett mindig is a füleket kápráztatták el a hard rock műfaj feltalálói!

Nem volt ez másként ezúttal sem. A kezdést követően azonnal beindult az olajozott gépezet, amely a ráadás utolsó hangjáig –pontosan a sajtóanyagban előre beígért 100 percen át –kiváló megszólalással, megállíthatatlanul gördítette előre a legendás csapatot. Lenyűgöző a brit ikonok profizmusa, ahogy tekintélyes stábjuk minden tagja pontosan tudja a feladatát, miközben a muzsikusok is tévedhetetlenül teszik a dolgukat, és haladnak előre a gondosan megkomponált, bő másfél órás előadás menetében lépésről lépésre. Más kérdés, hogy ez a pontos szerkesztettség olyan szintű, hogy még a vicces konfok és jópofa zenei gegek is koncertről koncertre szinte ugyanúgy következnek, amiről meggyőződhetett, aki követte két nappal később a stuttgarti Jazzopen DP műsorának élő streamjét (YouTube-ról visszanézhető). Ez ellentétes a régi Purple koncepcióval, amely méltán büszkélkedhetett azzal, hogy a zenekar turnéin minden este új izgalmakat hozott.

Az országúti száguldás nyitányát a mennydörgő dobokkal felvezetett Pictures Of Home követte, amely hosszú ideje gyakran bukkan fel a koncertek bemelegítő szakaszában. Ezután következhetett az a rövid blokk, ahol az évtizedek óta változatlan középső rész és finálé előtt lehetőség nyílik némi "kalandozásra" is. Ebben hangzott el a No Need To Shout című dal a legutóbbi sorlemez egyedüli hírmondójaként (a legfrissebb, Turning To Crime címet kapott feldolgozásalbum egyáltalán nem jutott szerephez). Itt csendült fel az Uncommon Man is 10 évvel ezelőttről, amelyet hagyományosan a zenekar egykori billentyűse -a néhai Jon Lord- emlékének ajánlott Gillan. Az azonban elkerülhette a frontember figyelmét, hogy pont a koncert napján volt 11 éve, hogy Lord mester eltávozott az élők sorából, mert az évforduló nem nyert említést.

A ritkábban játszott dalok sorát gyarapította még a '93-as Anya és a When A Blind Man Cries csodaszép balladája is. Előbbi felkonferálásakor az énekes kitért a magyar vonatkozásokra (mint pl. a szövegben szereplő "puszta" szó), utóbbiban pedig az est talán leghatásosabb vokális teljesítményét nyújtotta, kisebb tapsvihart kiváltva a meghatódott közönségből.

Ugyanez nem mondható el az Into The Fire előadásáról, amely a különlegességek közé beszúrt két nagy klasszikus egyike volt (a másik a Lazy). Az In Rock album zúzós tétele a magas, agresszív énektémával és a legendás sikolyokkal messze meghaladja már a 80. életévéhez közeledő dalnok képességeit, ami természetesen nem szégyen, de ezt be kellene látni. Nem segít az sem, hogy komplett sorokat hagy ki a dallamból, és sok helyütt halandzsát énekel az eredeti szöveg helyett. A koncert mélypontja volt ez, érdemes lenne kivenni a műsorból, annyi óriási nóta várakozik még a "cserepadon", köztük könnyebben előadható darabok is bőséggel. Ettől eltekintve Gillan határozottan jól teljesített, az utóbbi évek formáját alapul véve, abszolút sikeres estét tudhatott maga mögött – még ha legbelül mindannyian arról is álmodunk, bárcsak ugyanúgy tündökölne ma is a hangja, mint a 70-es évek elején. Ez nyilván csak álom marad, bár ha felidézzük magunkban a három héttel korábbi Glenn Hughes koncertet, ahol a mindössze néhány évvel fiatalabb Purple utód eredeti pompájában csengő hangját csodálhattuk, nem lenne teljes képtelenség.

A műsor célegyenese egy jól kitaposott ösvény, hiszen bő 15 éve ugyanazokból a dalokból épül fel, amelyek sorrendje sem változik. Amikor legutóbb nálunk járt a Purple 2019 decemberében, szintúgy nekem jutott a szerencse, hogy a zene.hu olvasóit tudósíthattam, és cikkemnek akkor a "Világklasszis örömzene, meglepetések nélkül" címet adtam. Jelen beszámolónak is lehetne ugyanez a címe, hiszen azok a rajongók, akik rendszeresen követik a zenekart, minimális újdonságnak örvendhettek az elmúlt 1-2 évtizedben, amikor a setlist is alig változik, de még az intrók és egyéni szólóblokkok is sokéves sémákat követnek szolgaian.

Ezúttal persze minden koncertlátogatóban volt mégis egy újfajta izgalom, hiszen 22 év után először megváltozott felállásban érkezett hazánkba a Deep Purple. Steve Morse gitáros, aki 1994 óta erősítette a zenekart, tavaly először részlegesen, majd teljesen és végleg távozott, átadva a stafétabotot időközben csatasorba állított helyettesének, Simon McBride-nak. A rajongók körében nagy volt a várakozás, hogy a vérfrissítés milyen új energiákat hozhat a zenekarba, annál is inkább, mert a csapathoz közel álló források szerint a rock „dinoszauruszok” nagy lelkesedéssel fogadták a 44 éves gitárost a vele együtt érkező új inspirációkkal együtt, és komoly terveik vannak vele.

Az északír húrnyűvő nem teljesen outsiderként érkezett új "munkahelyére", ugyanis korábban megfordult már Gillan és Airey turnézenekaraiban is, mindkét produkcióban sikeresen helytállva. Komoly sessionzenészi múltja nagy segítségére van a különböző stílusok elsajátításában, és a koncerten is hallható volt, ahogy zökkenőmentesen vált Ritchie Blackmore klasszikus, blues alapú angol rockja és Steve Morse modernebb, crossover, amerikai prog metalja között. Lenyűgöző az a magabiztosság, amellyel beilleszkedett a zenekarba McBride, és játssza görcsmentesen a legtechnikásabb témákat is, amelyeket legendás elődei ráhagytak. Talán a saját hangját nem találta még meg, nincs olyan markáns stílusa és azonnal felismerhető hangzása, mint Blackmore-nak és Morse-nak, vagy akár a 70-es évek derekán Tommy Bolinnak. Nekem a "tekerés" is sok volt néha, a virtuozitás nem mindig az adott dal céljait szolgálta. Az olyan modernebb technikai elemek pedig, mint egyes szólókban az Eddie Van Halen-féle "tapping", vagy az Anya refrénjében a James Hetfield fémjelezte "dzsi-dzsi" thrash metal kíséret, szerintem tájidegenek a Purple klasszikus rockjában. Az azonban kétségtelen, hogy az új beszálló friss lendületet adott a veterán rockereknek, és újult erővel szárnyalnak a gitártémák is ismét, amelyek az utóbbi években arthritisszel küzdő Morse keze alatt kissé megfáradtak már. McBride több eredeti Blackmore dallamot is idéz meg, mint amerikai elődje, ami sok rajongónak csal elégedett mosolyt az arcára. Nekem személy szerint mégis hiányzott Steve, és nem csak a zeneisége, hanem az egyénisége is. Az ember nagyon szerethető, és amellett, hogy egy született rocksztár, igazi csapatjátékos is. Ő még Jon Lord mellett kezdett a zenekarban, és szólista kettősük parádésan működött a 90-es évek második felében. Jon személye még bő 20 év után is fájdalmasan hiányzik a zenekarból, és a hiányérzetet Steve távolléte is erősíti már.

Persze nincs értelme a múltba révedni, előre kell tekinteni és menni, az új felállású Purple pedig éppen ezt teszi: menetel a jövőbe mindenre elszántan, és ehhez kiváló hajtóerő Simon McBride. Már új album is készül a kulisszák mögött, bár ha arról is mindössze egy dal kerül majd be az élő műsorba, komoly jelentősége nem lesz. Ugyanakkor talán a koncertlátogatók többsége nem is ezért jön el, ők pontosan azokat a darabokat várják, amelyek a fináléban sorjáztak is szokásosan: Perfect Strangers, Space Truckin’, Smoke On The Water, Hush és Black Night. Előtte azonban hallhattunk mindkét dallamhangszeres muzsikustól agyeldobós szólóblokkot, csak kapkodtuk a fejünket a szélsebes futamok hallatán. McBride egy Gary Moore klasszikust (The Loner) csempészett félelmetes virági közé, Airey mester pedig kikacsintott ránk a Monti csárdás részleteivel. A Black Night előtt jó szokása szerint Glover is szólózott basszusgitárján egy jóízűt, a közönséget is bevonva. Csak a dobszóló hiányzott, ahogy elég régóta már, de kíséreteiben Paice is zökkenőmentesen hozza továbbra is azt a feszes húzást, amiről elhíresült, és amikor a sorok végén elindul a keze, óriási figurák bukkannak fel még mindig bármikor. Zenei oldalról szinte kompromisszummentes tehát az időskori Deep Purple is, nem érződik öregfiús lanyhulás, vokális téren meg már megtanultunk toleránsnak lenni, hiszen Gillan a 80-as évektől kezdve folyamatosan hullámzó teljesítményt nyújt. Egy tényező sosem változik: mindig maximálisan odateszi magát, és amennyit hangja aktuális állapota megenged, garantáltan bele is adja a koncertbe, ahogy ezúttal is tette.

A közönség pedig hálás ezért, ahogyan azért is, hogy élőben hallhatjuk még a fantasztikusan időtálló rock himnuszokat, amelyeken több generáció nőtt már fel, és hogy egyáltalán láthatjuk még saját szemünkkel ezeket az igazi R ’n R hősöket, mert persze legtöbbünk agyában ott sunnyog az az alattomos gondolat is, hogy talán ez az utolsó alkalom… De ne így legyen! Jelenjen meg jövőre –ahogy páran suttogják– az új nagylemez, az első album az új gitárossal, amely izgalmas új irányok felé navigálhatja a Purple öreg bárkáját, és jöjjenek el hozzánk újra kedvenceink! Jöjjenek jó erőben, egészségben, hogy újra széles mosollyal az arcunkon nyugtázhassuk, a kemény rock ősatyjai (déd)nagypapa korukban is keményen odacsapnak azokkal a dalokkal, amelyek egy félévszázad elteltével sem veszítenek varázsukból! Persze mi –fanatikus rajongók– mindig egy kicsit reménykedni fogunk, hogy a vérprofi gépezet hideg tökélyébe egy kicsit visszakúszhat még a spontaneitás, a pillanat inspirálta zenei szabadság forró szikrája, amit idén nyáron inkább Glenn Hughes-tól kaptunk meg, a Deep Purple csak meg-megvillantotta. Ezzel együtt csalódott senki nem lehetett, a hard rock nagymesterei sokadszorra is boldoggá tettek mindenkit, aki jegyet váltott előadásukra.

Scholtz Attila / CRY FREE – Deep Purple Cover Band
Fotó: Petró Adri

[2023.08.14.]