Sisi siker a Dóm téren - remek fotókkal
A Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül, ezúttal is a Budapesti Operettszínházzal közös produkcióban, és természetesen Kerényi Miklós Gábor rendezésében mutatták be a többek által kult-darabként aposztrofált, Elisabeth című musicalt.
De miért?
Így aztán, két nap híján 13 évvel a magyarországi ősbemutatót követően, augusztus 15-én ismét belehasított a kérdés a szegedi éjszakába: „De miért, Lucheni, miért...?” Az idei 5 estével együtt, összesen már 22 alkalommal izgulhatta végig a közönség, vajon az előadás végére választ kap-e a bíró által feltett kérdésre. Ez már önmagában csúcs, hiszen egyetlen produkciót sem játszottak még ennyiszer a játékok történetében. De hogy maga az előadás is kiérdemli-e az előbbi minősítést, azt csak néhány, egy éjszakás Tisza-parti kaland bevállalásával tudtam megítélni. Előzetesen csak annyit: mindent egybevéve ezúttal sem csak a haltepertő és a csodás fagylalt-költemények miatt érte meg négy órát autóban ülni.
Nagyon sok ésszerű magyarázatot hallottam már arra vonatkozóan, miért is a már életében jelképpé vált, tragikus sorsú Sisi életútját bemutató darab lett az egyik legnépszerűbb musical hazánkban. A misztikus jelleg, a megannyi magyar vonatkozás, a zeneszerző (a szabadkai Lévay Szilveszter) származása, az izgalmas cselekmény, a remek karakterek, a címszereplő összetett egyéniségének megannyi megfejthetetlen titka, a valamennyiünkben élő szabadságvágy okán érzett empátia egytől egyig szerepet játszhatnak a musical sikerében.
 |
| A főpróba képei |
Esetemben a Halál figurájának hihetetlen ötletes bevonása a történetbe, az elmebeteg gyilkos narrátorként történő szerepeltetése, a pergő eseménysor és a nagyon sok „legeslegjobb” jelenet hangulati és dallami sokszínűsége eredményezte azt, hogy megunhatatlan kedvenceim között tartom számon a darabot. Ha ehhez még hozzávesszük az általam olyannyira szeretett Dóm tér varázslatos hangulatát, és a sokszor emlegetett tényt, miszerint ez a hely szakrális jelleget ad az itt színpadra állított műveknek, akkor nem csoda, hogy felfokozott várakozással tekintettem kedvenceim ilyetén találkozása elé.
Végtelen történet
Vélhetően hasonlóan volt ezzel az a két főszereplő is, akiknek a pályafutásában fontos, majdhogynem sorsdöntő állomása volt az említett, 1996-os premier és akiknek a neve szinte elválaszthatatlanul összefonódott a darabbal. Olyannyira, hogy már több alkalommal is felvázoltatott az a kép, amint az öregek otthonában tartandó klubdélutánon Szabó P. Szilveszter bácsi járókerettel kitipeg az alkalmi színpad közepére és elénekli a Haláltáncot, majd betolják Janza Kata nénit, aki az Az már nem én lennék című számmal kápráztatja el mindazokat, akik nem felejtették el kicserélni az elemet a hallókészülékükben. Végül a Fáradt gályák-kal teszik fel a koronát közös produkciójukra.
Sisi újabb szegedi látogatásának hírére olyan nagyságok látogattak el a Tisza partjára, mint a mű zeneszerzője, valamint Valerie Habsburg-Lothringen, Elisabeth ükunokája és Uwe Kröger, aki a darab 1992-es ősbemutatóján Bécsben a Halált alakította. Megítélésem szerint Janza Kata és Szabó P. Szilveszter játéka ellen egyiküknek sem lehetett semmi kifogása. Ezen a ponton én sem éreztem semmilyen csalódottságot. Az előadás egészét tekintve azonban voltak fenntartásaim.
Túlzott elvárások?
Meg kell mondjam, kicsit többet vártam. Többet annál, mint hogy a kőszínházban megismert és megszeretett darabot kicsit jobb klimatikus körülmények között, jó levegőn nézhessem meg. Sokkal több pluszra számítottam, mint hogy az eddig is használt díszleteket némi „sufnituninggal” a nagyobb színpadhoz igazítsák (Bár még a tucatnyi alkalommal látott díszlet is okozott meglepetést az új környezetben. Most jöttem rá ugyanis, hogy annak fő elemeiből tulajdonképpen egy hajó körvonala bontakozik ki. Úgy látszik, ehhez a felismeréshez kellett a nagyobb tér és a jobb rálátás. Legalábbis nekem. Másoknak talán már réges-régen leesett a tantusz.).
Az sem nyűgözött le, hogy lényegében ugyanazokat a koreográfiákat nagyobb létszámú csapattal táncoltatták el. Sőt, egyes számoknál (mint például a Tej) a nagyobb tömeg kevésbé tudott együtt és egyszerre mozogni, amivel pont a legnagyobb erejét vesztette el a jelenet. Ez az erényvesztés egyébként még többször visszaköszönt az előadás során. Sokkal többször éreztem a nagy tér hátrányait, mint ahányszor a benne rejlő lehetőségeket sikerült kiaknázni.
Több jelenetet is megölt, hogy a Halálnak rohannia kellet, hogy időben a kellő pozícióba kerülhessen a színpadon. Ezzel elvesztette méltóságát. A sötét, zárt helyeken alkalmazott „üzemi fények” okán pedig nem egyszer a titokzatosság és a meglepetés ereje veszett oda (például Zsófia halálánál, amikor a „semmiből” kellene a Halálnak hirtelen előtűnnie). A Halál táncosainak is csak a száma növekedett, de számomra ez sokkal inkább felhígulást mintsem minőségi gyarapodást eredményezett.
 |
| A főpróba képei |
Ráadásul az általam látott két előadás közül az egyiken olyan dinamizmussal játszott a zenekar, hogy az énekesek alig tudták követni a tempót. Láthatóan, hallhatóan többször zavarba jöttek ettől az „újítástól”.A reformra való törekvésben sokkal inkább örültem volna, ha a
Kell egy tánc című dalt sikerült volna „belerendezni” a darabba, de úgy látszik, ennek a számnak a hiányával már végérvényesen szembe kell néznem.
A beszámoló folytatódik, irány a következő oldal. [2009.09.01.]
Hírek
