Metallica újratölt(őd)ve: Death Magnetic

Ez a lemez kétségkívül egyértelmű válasz a kétkedők utóbbi években egyre gyakrabban feltett kérdéseire, miszerint: vajon tud-e még olyan színvonalú produktumokat felmutatni a Metallica, mint fénykorában, a nyolcvanas évek végén és a 90–es évek elején? A válasz a Death Magnetic megjelenésével végérvényesen megszületett: igen, tud. Sőt ennél többet tud: múltba révedés helyett igazi, mai modern metálzenét tettek le az asztalra.

A dalokat hallgatva persze elő-elő sejlik a Master Of Puppets, a Justice... vagy a Black Album egy-egy kellemes pillanata, amely annak idején már örökre beleragadt a fejünkbe; nem lehet, nem észrevenni, de a közös emlékek felidézése csak erősítik a lemez és a régi rajongók kapcsolatát. Dalokat nem igen lehet kiemelni, komplexitásuk miatt szavakkal nehezen is írhatók le, de annyit mondhatok, hogy mind a tíz felvétel ül a helyén, profi munka egytől egyig.

Bő lére eresztett elemezgetés helyett inkább csak pillanatképeket idéznék: a modern hatások egyik fő bizonyítéka a The End Of The Line intrója utáni ritmusváltás, melyből egy brutálisan jó, lendületes, féktelen ugrálásra késztető dallamos riffel jönnek ki (el lehet képzelni a hatását élőben) – ilyeneket lehet manapság hallani például a Volbeat albumain is. A Broken, Beat & Scarredben minden benne van, ami a Metallicát jelemezheti: ólomsúlyként nyomó kezdés Trujillo disszonáns basszusjátékával megtámogatva, ördögi vokál James Hetfield módra, fantasztikus ritmus-szóló összjáték és a ritmusgitárhoz szigorúan igazodó, mégis, néha kiszámíthatatlan Ulrich-féle pergetések, cinpüfölések.

Az eddigi egyetlen videós dal, a The Day That Never Comes folyama kicsit a One-t idézi lassú, lírikus kezdésével, a refrén emelkedettségével és a végén az éles, villámgyors riffekket és felturbózott tempót hozó váltással. Az All Nightmare Long kezdéséről remélem, mindenkinek beugrik az Enter Sandman, de a folytatás messze nem olyan, ugyanis villámgyors trash-riffjei miatt ez biztos nem lesz a rádiók kedvence. A The Unforgiven III a lassú részek alatti pengetés remek dallamával, széles tartományokat átfogó dinamikájával és Hetfield kiváló, érzelemgazdag vokálozásával tud kellemes perceket okozni. Emlékezetes még az „instrumentális”, ének nélküli Suicide & Redemption, amelyben természetesen Hetfield és Hammett csodás gitárjátéka viszi a prímet, olyan élvezetes összjátékot bemutatva, ami után minden rockrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját.

Úgy látszik kicsit rám is átragadhatott a kételkedők cinizmusa, mert az első néhány hallgatás alatt folyamatosan próbáltam fogást találni az anyagon, de mostanra végérvényesen meggyőztek, hogy hiába is próbálkozom. (Mentségemre szolgáljon, hogy MP3 lejátszón keresztül hallgattam először mini füldugóval és hát ugye nagy különbség van egy rendes hifi-cucc és egy füldugó között...)

Ha van is hibája az anyagnak (mert miért ne lehetne), az annyira elhanyagolható, hogy az élvezeti értékéből semmit sem von le. Végül arra jutottam, ez a lemez a belefektetett energiának, szívnek és léleknek megfelelően nem kaphat mást, csakis maximális értékelést. Kiváló munka, nálam év lemeze esélyes. 10-ből 10-es!

-Saabi, rockstation.blog.hu-

[2008.09.26.]