A reggae ősatyja Magyarországon lépett fel
Végre, a mester!Kemény másfél-két óra Love Allience után, váratlanul megmozdult a színpad hátsó függönye, és a profizmus leghalványabb látszatát sem keltve beódalgott
Lee Perry bandája. Lehet, hogy még MC Kemonban sem tudatosult, hogy az ő része most vége ért, mert céltalanul, mérgezett egér módjára még mindig a színpadon kolbászolt, mire végre megtalálta helyét (a színpad mellett).
És akkor megszólalt a banda. Az első pár hang meggyőzött mindenkit, a zenekar érti a dolgát. A dob és a basszus olyan tempókat játszott, olyan lüktetéssel, amit nem lehet a Ladánybene táborban megtanulni. Igaz, nyoma sem volt dubnak, de nem is hiányzott; ilyen könnyeden feszes roots reggaet, csak a Marley lemezeken lehet hallani. A hajó a második hangnál elkezdett mocorogni, a harmadiknál, pedig ki kellett dobni a tartalék vasmacskákat. Teljesen biztos voltam, hogy a 2007 legjobb bulija díj már el is kelt, Perryéket nem lehet majd űberelni ez évben, pedig ekkor a mágus még sehol sem volt, csak sejteni lehetett, hamarosan köztünk lesz.
És akkor hirtelen – tádá-tádám - Perry fellépett a színpadra. Nem volt ez a szó szoros értelmében berobbanás, sőt inkább színpadra evickélésként értelmezném, de tudtuk, hogy nem egy axelróziánus futó bolondra jöttünk. Miles Davis azt mondta, a színpadon prince-nek, vagyis hercegnek kell lenni, és úgy is kell öltözni. S Perry tudta ezt. Bár a hercegség sajátos, jamaikai válfajával szembesülhettünk: magára aggatott mindent, amit talált, lényegtelen volt számára, hogy a sufniban vagy a tengerparti homokban lelt-e a különleges kiegészítőkre.
Lee ’Scratch’ valahol az ízléstelen újgazdag, a búcsújáró és a jenki homeless között helyezkedett el. Mind az Addisz-Abebai Nemzeti Múzeum, mind az Etióp Souvenir Szövetség irigykedhetett volna az általa viselt Hailé Szelassziés ing, póló, gyűrű, kitűző, felvarró, levonó, hűtőmágnes és számos beazonosíthatatlan szakállas fejet ábrázoló tárgy láttán. Perry rubinszerű fülbevalóját már a 86-os Szövetkezeti Tervező és Kivitelező Vállalat ülésein is csak a legbátrabb elvtársnők merték volna felvenni, ő mégis büszkén viselte. A lábbelije átmenetet képezett a holdjáró, a pankrátor csizma, a katonai surranó és az outdoor túrabakancsok között. Lényegében minden megtalálható volt rajta, s ha megmotozhattuk volna, talán egy „
10 000, balesetmentesen megtett kilométer” felirat is előkerült volna a hónalja alól. De Perry egy Hieronymus Bosch - Salvador Dali közös kiállításra is lazán befért volna, egy nyitó-performansz erejéig. És akkor még meg sem szólalt. Bár – sajnos – utólag, ma is azt mondom, bár ne tette volna…
Ha a nagyvisnyói asszonykórus legkevesebb fogú énekesét felkéred, hogy könyörögjön az életéért, majd hangját összemixeled a Magyar népmesék narrátoráéval, akkor megkapod azt a hangélményt, amit mi átéltünk. Hiába játszottak a zenésztársak gyönyörűen, Uhrin ’Scratch’ Benedek hangja tönkre vágta a produkciót. S bár alapvetően a negatív élmény is élmény, mégis az az 5000 Ft hirtelen nagyon elkezdett hiányozni a tárcámból. Ritkán csinálok ilyen, de kénytelen voltam a koncert felénél elhagyni a termet, és bízni is már csak abban bízok, hogy Perry látott az első sorban Bob Marley pólósokat, és ő is rájön, hogy az éneklést nem kellene erőltetni.
-Viktor Papa-
[2007.02.27.]
Hírek
