Nürnberg sokszínű világa a Mesterdalnokokban

A Walther-Éva szerelmespárok azonban ellentétesebb karakterűek nem is lehettek volna. Az első szereposztás lovagja, Kiss B. Attila vehemens, nyers, pökhendi, több nemesi gőggel töltött, a mesterdalnokok sértéseire szinte már agresszivitással reagáló kevéssé árnyalt figurát teremtett, érces tenorjának játéka is ezt a szólamban egyébként meglevő vérmérsékletet közvetítette. Kiegyensúlyozott teljesítménye csak a végső díjnyertes mesterdal előadásakor hagyott egy fokkal alább, leheletnyi hiányérzeteket hagyva maga után. Kovácsházi István vele ellentétben a lágyabb és líraibb vonalat emelte ki, arisztokratikusabb előadásmódjában azonban még a dühkitörések is enyhébbek voltak. Összességében árnyaltabb produkció fűződik személyéhez, mind színészileg, mind éneklésben. Az új előadás legkellemesebb meglepetését jelentette, hiszen tőle nem szoktuk meg a Wagner operák tolmácsolását.

Pogner Éva, az opera kezdetétől a végéig fejlődésen megy keresztül, szemérmes leányból, szerelméért küzdő öntudatos nővé válik. Ennek az útnak két végletén állt a szereposztás két Évája, Kiss B. Attila párjaként González Mónika végig érett, súlyosabb Éva volt, míg Wierdl Eszter gyönyörűen csengő, lírai hangjával egy pillanatra sem vesztette el szemérmességét. Talán utóbbi művésznő hangi adottságai meggyőzőbbek a lírai szerepben. Kovácsházi Istvánnal együtt tehát a második szereposztásban érzékenyebb kettőst hallhatunk, míg az első szereposztás párja energiával telibbnek hatott.

Éva dajkájának, Magdalénának szerepében az első szereposztásban éneklő Gál Erika újabb nagyszerű alakítással bővítette repertoárját, természetes bájjal, jó humorérzékkel és kulturált énekléssel. Szolnoki Apollónia mindezekben talán kissé halványabb képet mutatott, enyhe mesterkéltség érződött Magdalénájának megformálásában.

Az előadás gyenge pontjának a két Dávid nevezhető (Mukk József, Beöthy-Kiss László) akik a nagy lehetőségeket megcsillantó, ámde nehéz karakterszerepben nem tudtak kiemelkedőt alkotni, Beöthy-Kiss színészi játékában több ötlet került, ámde mindkettőjük hangja fontos több fontos pillanatban hangzott elnyomva a zenekartól.

Sárkány Kázmérnak egy, egyedül a komikus megközelítésmódból színpadra vitt Beckmessert kellett alakítania, ami ennek a sokkal inkább tragikomikus figurának több színtől való megfosztását jelentette. Helyzetkomikumok akadtak szüntelen, a harmadik felvonás első felében pösze „sz”-szekkel énekelt, amire Sachs hasonló válaszai még emelték a komikumot, ám összességében ezektől eltekintve üres maradt a szerep.
A mesterdalnokok társaságából szimbolikus, hogy Berczelly István (Pogner) aki rendkívüli tapasztalatával autentikus alakítást hozott és a fiatal Bretz Gábor (Fritz Kothner) méltó kiemelésre. Előbbi a hagyományos Pogner képet hitelesítette, utóbbi pedig úttörő jelenséggel, igazi színfolttal bővítette az Operaház arculatát. Egy minden ízében korunkbeli, a jelmeztervező által, a hajának befestésével erre még egy lapáttal rátevő fiatalember elnökölt az idősebb mesterdalnokok ülésén, s olyan basszbariton hangon zengett, ami nagy jövővel kecsegtet.

A karmesteri pálca mindkét estén Jurij Szimonov kezében volt, vezénylése energikus, tűztől égő, s mikor intésére a zenekar belekezdett az életvidám és gyönyörű, szívhez szóló melódiákkal gazdag nyitányba, oly felemelő atmoszférát teremtett, ami méltóbb sem lehetett volna A nürnbergi mesterdalnokok üdvözletéhez az Operaházban.

Don Luis de Vargas

Fotó - Éder Vera

[2006.06.07.]

« előző oldal

(3. oldal)