A Smart Music fesztiválról jelentjük

A hajón, folytatva a 15-én elkezdődött sorozatot, a Juhász Gábor Trió, majd a Mike Stern band játszott.

Juhász Gáborék zenéje olyan jazzrock amelyet mindössze három hangszer szólaltat meg, és szólhatna akár többel is - talán dúsabb lenne - de elég a három is. Túlzottan talán nem is ecsetelném és inkább eltekintenék a koncert leírásától, mert megint csak az jön elő amit már szokás szerint mondogatok, hogy a zenét inkább hallgatni kell nem pedig olvasni róla - bár néha talán azt is meg lehet tenni - és itt pedig az volt, csak a zene. Nem volt semmi különös egyéb, se show-elemek se tánc se érdekes mozdulatok csak a zene.

Talán valami letisztultságot tükröz a hangszerelés is, olyan koncepciót amely éppen csak a lényeget akarja megmutatni. Szerintem sikerült is. A kompozíciók is érdekesek és hordoznak egyféle jellegzetességet, valami sajátos hangszínt. Borlai Gergő szenzációs alapokat hozott a zenébe melyeket Papes Péter is elmondhat magáról. Ők ketten, majdhogynem elválaszthatatlanok de mindenképp elmondható, hogy nagyon sokat és különböző formációkban játszanak együtt. Az biztos, hogy a Magyar jazz színpad két meghatározó és egyik legtehetségesebb fiatal alakjai Ők. Ez a zene is, sokféleségük, és hozzáállásuk is nyilván valóan a fejlődésüket szolgálja, hiszen ezeket a különböző koncepciókat, különböző felfogással kell megvalósítani. Valóban máshogy játszottak például Tzumó mellett is és talán máshogy az Europian Mantrában is stb. Az biztos, hogy a különböző zenei környezetben - amelyeknek azért mégis közös jellege a jazz - másként szólnak, kicsit mást mutatnak meg magukból.
Ez a mostani project, melynek frissen megjelent lemeze - Fények - melyet a közönség a jegyek mellé ajándékként meg is kapot a belépéskor, nagyon jó és kellemes színfoltja az itthoni jazz-palettának melyre - és a hasonlókra is - nagy szükség van a zenei életünkben.

A Juhász Gábor trio után egy kis átszerelés következett majd a gyermekarcú Mike Stern és csapata melynek tagjai igazi nagyágyúk. Ez a Mike, valami hihetetlen egy pofa. Persze nem ismerem és nem tudhatom, hogy miként él és hogyan gondolkozik de az biztos, hogy ilyesfajta külső szemlélőként látva csak az jön le, hogy nagyon vidám és annyira élvezi amit csinál, hogy lubickol benne. Amint a szinpadra lép már vigyorog és ilyenkor úgy néz ki mint egy kis kölyök akinek a kezében a kedvenc játékával semmi gondja nincs. Persze miért is lenne?! Csak azt akartam mondani, hogy nagyon élvezi amit csinál. Ez persze meg is látszik a dolgain. Ő általában is érdekes és egyéni de a legutóbbi koncertjéhez képest a mostani anyag amit ide hozott nekünk, sokkal átütőbb volt.

Most valami számomra megfogalmazhatatlan változás állt be a hangvételben, talán a dallamvilágban is, és a koncepció is valahogy más. Igaz persze, hogy itt volt Dennis Chambers aki egy hatalmasság és nyilván a többiek is beleadták az övékét de talán éppen ezek lehettek azok a szegmensek melyek nyilván MIke gondolatain is meglátszottak. Mert a zene nem is más mint a gondolkozásmód. Nagyon jó témák születtek. Mike nem felejtette el megjegyezni, hogy a CD, a koncert után megvásárolható és persze ezt is a gyermeki mosolyával közölte.

A koncert anyaga részben a Who let the cats out? CD-ről jött. (...még a borítója is nagyon ok) A zene, csúcs. Játékos, jazzy, rock-os Mike egyéni gitárhangjával mely kicsit jazzgitár hang, kicsit a tömör testű rockgitár hangja de valahogy leginkább a kettő keveréke, olyan MIke Stern-es. Mindenki rendesen benne volt a projectben. Bob Franceschini saxofon szólói és aládolgozásai szenzációsak voltak, és a közönség ujjongott. Ő is újszerű dolgokat hozott. Anthony Jackson alapjai a rá jellemző pontossággal és alázattal szolgálták a zene egyik tartó elemét. Ő nem virgázik, nem csinál virtuóz gyorsaságú extrás dogokat csak szépen játszik, mint valami klasszikus gitáros.

Dennis Chambers akit először hosszú évekkel ezelőtt, talán 10 vagy több éve láttam először John McLaughlin-nal, a Free Spirits-szel - asszem siófokon a szabadtéri színpadon - már akkor egy szenzáció volt, és azóta azért mégis csak eltelt az a 10-akárhány év, és Ő is csak jobb lett. Na talán nem is magyarázok sokat de azért elképesztő amit ő kihoz a zenéből, ahogy átformálja és megalapozza a zenei környezetet. Nem nagyon lehet, azaz tudom leírni az ütemek közé tört ritmus bontásait, tempó váltásait és azt a dobszólót amit a zene közben adott. Nem úgy, hogy közben megállt minden, és mindenki hazament meginni egy kávét vagy elszívni egy cigit, hanem egyszer csak azt vette észre az ember, hogy egy kicsit előre jön, de csak egy kicsit és utána nagyon ott van. Na ezt nem lehet leírni, ami aztán történt. Legalább is én nem kísérletezek vele.

Egy szó mint száz, a koncert szenzációs votl, a közönség imádta, örjöngött és minden.

Utána természetesen Mike megjelent a kiürülő nézőtéren és mindenkitől azt kérdezgette, hogy rendbe volt e a hang, miközben aláírogatta a CD-jét a ruhatárnál, és itt-ott a teremben lézengve, ahol megállítják egy-egy közös fotóra, vagy koncertjegyeket és más fecniket odanyújtva neki aláírásra. Megkérdezve tőle, mikor jön legközelebb, rövid gondolkozás után azt mondta, hogy jövök hamarosan. Kicsit mászkált még ott, ide-oda rakosgatva a megmaradt CD-s dobozait, várt egy kicsit, hogy kér e még valaki belőlük, aztán begyűjtötte az értük kapott pénzt miközben a többiek és a pakolók már cuccoltak.

Akkorra Anthony Jackson is összeszedte az összes kis kütyüjét, a fejformájú, különös reflexhangszóróját - mely Mike-nak annyira tetszett, hogy a koncert alatt nem mulasztotta el, hogy gyermekiségét felszínre hozva, ennek a fejnek játszon meg, hogy beszéljen is hozzá -meg a többi dolgát is szépen becsomagolva, Ő is eltűnt már a színpad mögött mikor Mike még a bárt kereste, de éppen akkor zárt be az orra előtt, - The bar is closing right now, ohh - így aztán rövid tétovázás után ő is eltűnt a már üres nézőtér felé vezető, a biztonsági őr hátánál bezáródó ajtó mögött.

endre

[2007.10.19.]