"Életem a zenéről és az előadóművészetről szól" - interjú Szabó Dáviddal

A Magyar Operett Napja alkalmából október végén ismét elismeréssel jutalmazták a musicalszínészek legjobbjait. A legígéretesebb fiatal tehetségnek járó Marshallbot-díjat ezúttal a 22 éves Szabó Dávid kapta, akivel az utóbbi két évben számos népszerű darab főszereplőjeként találkozhatott a nagyérdemű.

Szabó Dávid egészen fiatalon csöppent bele a színház világának színes kavalkádjába, már hét éves korában színpadon énekelt. Az évek során sok mást is kipróbált – zenét tanult, táncolt, sportolt, szinkronizált, különböző reklámfilmekben szerepelt -, míg végleg elkötelezte magát az operettek és a musicalek mellett. Az ifjú művész játékát más országokban is élvezhette már a közönség, tehetségének és szorgalmának köszönhetően pedig egyre több főszerepet alakít a Budapesti Operettszínház által színre vitt darabokban. Játszik a Rómeó és Júlia, az Oltári Srácok és az Elisabeth című musicalekben, a Dr. Bőregér, a Csárdáskirálynő és a Lili bárónő című operettekben, illetve decembertől a Víg özvegy, júliustól pedig a Szentivánéji álom című darabokban is láthatja őt a közönség. Dávid szinte minden idejét a hivatásának szenteli, beszélgetésünk is a színházban zajlott a fellépések közti szünetben.

- Számítottál rá, hogy idén neked ítélik a Marshallbot-díjat?
- Egyáltalán nem számítottam rá. Semmilyen díjat nem kaptam még soha, ez volt az első - de remélem, hogy nem az utolsó.

- Mit jelent neked ez a kitüntetés?
- Egyrészt bizonyítja, hogy elismerik a munkám és bíznak bennem. Másrészt jelzi, hogy jobban meg kell becsülnöm magam. Igazából az ember nem azért dolgozik, hogy díjat kapjon, mégis sokan mérföldkőnek tekintik az életükben, és azt mondják „most vagyok valaki". Én nem ezt gondolom. Úgy vélem, ezentúl háromszor annyit kell dolgoznom. Hálás vagyok Kerényi Miklós Gábornak, mert hitt bennem és nagyon sokat segített, hogy eljussak idáig, ahol most vagyok. Mikor átvettem a Marshallbotot, láttam a szemében az elégedettséget, mert ez a mi közös munkánk eredménye, így nemcsak nekem, neki is elismerés. Számomra ez sokkal többet jelent, mint hogy én kaptam a díjat. S ahogy ő, úgy én is hiszek benne, tisztelem és teljes mértékben egyetértek a munkásságával, mert azt gondolom, hogy egy igazán jó színházi világ megteremtése felé halad, amit nemcsak Magyarországon, hanem a világ minden táján elismernek. Az Operettszínház által előadott darabokat mindenhol szeretik, és izgalmasnak tartják, épp ezért ma nagyon nagy elismerés az intézmény szólistájának lenni. Az a minimum, hogy nem hagyom cserben és mindenképpen bebizonyítom, hogy rászolgálok a bizalomra.

- Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
- Egészen kicsi koromban, mikor édesanyám nyolchónapos kismamaként a szíve alatt hordott. Elmentünk egy Queen koncertre, ahol én ritmusra ütöttem anyám hasát belülről. (nevet) A bölcsődében és az óvodában is folyton produkáltam magam. Otthon jó néhány családi felvétel őrzi, amint háromévesen dezodoros üveggel a kezemben ismert énekesek dalait adom elő. Komolyra fordítva a szót, én már 6-7 éves koromtól amatőr gyerekszínész csapatokban szerepeltem. Sokáig tanultam zenét, táncot, illetve mindenféle hangszeren játszottam. 10 éves lehettem, mikor rájöttem, hogy az én hangszerem tulajdonképpen a torkomban van. Emellett rengeteget sportoltam, vívtam, úsztam, vízilabdáztam, a sokféle mozgást pedig végül összegyúrtam a tánccal.

- Mikor jött el a pillanat, mikor eldöntötted, hogy musicalszínész leszel?
- Kiskoromban édesanyámmal elmentünk a Madách Színházba, az Oliver című musical szereplőválogatására. A meghallgatáson ott állt - nem túlzok - 800 gyerek, ezért anyukám azt mondta: „Dávid, menjünk haza, nagyon sokan vannak". Erre én kijelentettem: „nem anyu, én ezt akarom csinálni". Végül beválogattak a gyerekcsapatba. Hihetetlen jó érzés volt olyan koreográfusokkal, rendezőkkel, színészekkel együtt dolgozni, mint Szirtes Tamás, Psota Irén, Seregi László, Molnár Piroska, Lehoczky Zsuzsa, Oszvald Marika, vagy Huszti Péter. Nagyon sokat leshettem, tanulhattam tőlük, rengeteg ötletet adtak, amik arra inspiráltak, hogy mindenképp lépjek tovább. Megéreztem az ízét a színház világának és már gyerekként eldöntöttem, hogy musicalszínész leszek.

- Vannak emlékeid az első színpadi szereplésedről?
- Nem tudok visszaemlékezni, mert nagyon régen volt. A Harlekin Gyermekszínházhoz kerültem, de hogy miként, arról fogalmam sincs. Már 6-7 évesen a Kis herceget játszottam, pedig még nem is tudtam folyékonyan olvasni. Igazából soha nem éreztem a határt a színpad és a hétköznapok világa közt, mert az egész életem a zenéről és az előadóművészetről szól. Állandóan énekelek, az utcán és vezetés közben is – épp ezért az autómban szinte csak zenei alapokat tartalmazó CD-k vannak.

[2007.11.05.]

(1. oldal)

következő oldal »