Török Ádám 60: Messze visz az út? 

Török Ádám (Gyugyó) első, és azóta is rendületlenül létező zenekara, a Mini 1969-ben alakult meg, mely mint zenei és ifjúsági műhely a Bemrockparton, a bezárt Ifjúsági Park helyett valamennyire összefogta a progresszív zenéket, rockot, bluest „élő” embereket. Igaz, 1978-ig váratott magára, míg a magyar hanglemezgyártás felvállalta zenéjüket (előtte 1972-től csak kislemezek láttak napvilágot tőlük), s a Gross Arnold grafikájával díszített első nagylemezük (Vissza a városba) elkészülhetett – megjegyzem, az akkori kritikák erősen Jethro Tull utánérzésként titulálták, pedig ez egy kis hazai csoda volt!

Most, 2008-ban a jeles születésnapra új válogatáslemez jelent meg. Kellemes, megnyugtató, szép zöld papírtokban bújik meg a kerekszámos, kikerekedett Török Ádám jubileumi válogatása. Öröm látni, hogy a verlaufban ott figyel az egykori hosszú hajú szépfiú is, mint testvérek „állnak” egymás mellett vagy harminc-negyvenévnyi különbséggel. Messze visz az út címmel tizenhárom rangos dalt vonultat fel az LP, tematikusan, minden korból és időszakból merít egy-egy nótát. Harmincesztendei munkásság keresztmetszetét hallhatjuk, több műfajból válogatva.

Egy kicsit úgy érzem, hogy ez a lemez nem kizárólag a közönség kedvenceiből épül fel, inkább az előadó, a szerzők által kedveltekből. Ez viszont azért teszi érdekessé, mert ritkábban játszott csemegéket is felvonultat a korong – ilyen például az Alligátor. Régi emlékeket kavar fel a Lusta blues, erőteljesen kocsmahangulatot árasztva. Találunk a lemezen Mini, RABB és egyéni nótákat is.

Tartalmilag kifejezetten jó ötlet, hogy az állomásokból nincs kifelejtve a svájci Jammin, akikkel Ádámék többször is felléptek itthon (és kint is, mint például Philadelphiában), sokunk zajos tetszésnyilvánításától kísérve. Itt halkan megjegyezném, hogy jó lenne újra hallani őket.

Hiányzik a Gőzhajó

Ami nekem nagyon hiányzik a lemezről, az a Gőzhajó. Meghatározó – elementárisan ütős – nótája volt ez a Mininek, de van még egy-két opus, amelyeket szívesebben hallanék itt, mint más, bekerült számot. No, de sebaj. Azért vannak a régi lemezek, kazetták, hogy onnan mazsolázzuk ki őket (végül is a Gőzhajó 1998-ból egy másik születésnapos válogatáson ott figyel).

A számok előadásáról, „feljátszásáról” nem szeretnék írni, hiszen ezek koncertfelvételek, és cikkünk témája nem a koncertkritika. Így inkább a technikai megoldásokat „kritizálnám”. A számok szépen szólnak, a keveréssel nem hibádzik semmi sem. (Bár, az érdekelne, hogy a Kolduskirály vajon miért szól egy értékkel hangosabban, mint a többi nóta.)

Jó ötlet, hogy koncertfelvételeket vonultat fel a CD, de sajnos az egyes számok elég trehányul vannak egymás után „feltéve” a lemezre. Hirtelen vágások a nóták végén, bele a tapsba, nincs kellően lekeverve a végük, és nem pont a számok kezdetekor kezdődnek. Furcsa kis szüneteket hallani, ez pedig kissé zavaró a folyamatos hallgatásban.

Olyanná válik, mintha esetlegesen másolták volna fel egy régi, hetvenes évekbeli csirkebeles megoldásra, szinte hallani a vágásokat. Ám, ha nosztalgiában utazunk, akkor viszont direkt „érdekessé” teszi a lemezt ez a trehány váltás – tényleg régiessé varázsolja a hallgatás hangulatát.

Összességében szép tisztelgés ez a munka egy hosszú, termékeny zenei pályát illetően.

S. Varga Ilona

[2008.03.08.]