A dögvész mindenhol tarol, a színhely lehet Kaposvár, de akár Pest is
Avagy zenés Vesztegzár a Nemzeti Színházban.
Mint arról mi is beszámoltunk, Bubó doktor június 16-án kezdi újra rendelését, melynek a tömeges előzetes bejelentkezések okán a Budapest Sportaréna ad majd otthont. A fekete halál róla elnevezett formája azonban már lényegesen korábban, április 6-án felütötte fejét a fővárosban. Ekkor került ugyanis vesztegzár alá a Nemzeti Színház színpada, pontosabban az ott életre (halálra?) keltett Grand Hotel.
Fülest kapni lehet öröm
Mindig is hálás voltam drága jó Édesapámnak, hogy születésem évében is szorgalmasan vásárolgatta hétről hétre a Füles magazint. Így tehettem szert azokra a számokra is (1971-ből), amelyeknek legértékesebb oldalain egy Cs. Horváth Tibor által írt és Korcsmáros Pál által megrajzolt képregény találtatott. A 16 részes sorozat Rejtő Jenő
Vesztegzár a Grand Hotelben című klasszikusát popularizálta számomra.
Arra már nem emlékszem, hogy mennyire osztották szüleim a lelkesedésemet, amikor hihetetlen kreativitásom bizonyítékaként eléjük raktam a kivágott lapokat, amelyeket párosával összeragasztottam, összekapcsoltam végül egy ocsmány bilikék szigetelőszalag segítségével „díszkötéssel” láttam el.
Én mindenesetre büszke voltam, hogy a képregény-füzet feltalálásával ezentúl alig egy óra leforgása alatt újra végigizgulhatom azon titkok feltárását, hogy milyen szörnyű bűnök száradnak a Jáva Réme lelkén és hogy ki fogja egyáltalán túlélni a luxushotelben szolid eleganciával és arisztokratikus méltósággal tombolgató dögvészt.
A képregény a maga műfajában remekmű volt, mégis legnagyobb erényének azt tartom, hogy kellő mértékben stimulált az eredeti regény elolvasására. Amit természetesen az összes fellelhető Rejtő iromány befalása követett. Később, már jóllakottan nassolgattam a közben jelentősen gyarapodott képregény-gyűjtemény nézegetése által. És minden egyes ilyen alkalommal megállapítottam, hogy kétszázegynéhány képben megrajzolt sorozatok a lehetetlen megvalósításával kacérkodnak.
Azzal, hogy visszaadják a regény hangulatát, utolérhetetlen nyelvi leleményét és játékosságát. Tették ezt lényegesen nagyobb sikerrel, mint a filmes Rejtő adaptációk. Amelyek számossága nem véletlen, hogy a fél tucatot sem érték el 70 év alatt. Nem mondom, hogy az egykori bankvezér Princz Gábor hanyatlása és bukása közvetlen következménye volt annak, hogy Ő is kivette részét az utolsó ilyen mozgóképes próbálkozásból.
Azt viszont vallom, hogy sokkal inkább a kíváncsiságnak mintsem az elégedettségnek köszönhetően kapta meg Bujtor István filmje (A három testőr Afrikában) a legnagyobb közönséget vonzó film címét 1997-ben. Arról nincs hivatalos információm, hogy a legtöbb csalódott nézőt generáló film címét melyik alkotás kapta akkortájt. Csak tippelni tudnék.
Az előbbiek alapján el lehet képzelni, milyen izgatottan vártam a Vesztegzár a Grand Hotelben zenés vígjáték formájában történő színpadra állítását a Nemzeti Színházban. Mivel a 2006-os ősbemutatót követően egyszer sem jutottam el Kaposvárra, ahol a Hamvai Kornél tollából származó átirat premierje volt, az összehasonlítás kétélű fegyvere nélkül foglalhattam helyet a nézőtéren. Kicsit szkeptikusan bár, de alapvetően nyitottan arra, hogy levegyenek a lábamról. Mint azok a rajzok a Fülesből huszonharminc évvel ezelőtt.
5 csillagos előadás
Ahogy felment a függöny és megláttam a színpadképet, kezdtem megnyugodni. Most nem fogok olyan szegényesen (sznoboknak: pórul) járni, mint a kilencvenes évek végén a Corvin moziban. Kezdjük ott, hogy élvezettel el tudtam helyezkedni a térben és az időben. El tudtam fogadni, egy luxushotel bárjában vagyok.
Talán csak egyetlen dologgal tudtam volna még emelni a bár hangulatát, ha a zenekar, vagy legalább egy bárzongorista a látószögembe kerülhetett volna. Igaz mindent megtettek, hogy játékosan bevonják a zenészeket is a darabba (ültek is az erre vonatkozó poénok). Jelenlétük tehát megerősítést nyert, viszont a forgószínpad alkalmazása illetve a képek változtatása valószínűleg technikailag nem tette volna lehetővé, hogy ennél konkrétabb legyen.
A szálloda makettje, amely felülről határolta a színpadképet, különösen tetszett. Kiemelve azzal a nagyszerű ötlettel, hogy a makett megvilágítása jelenetről jelenetre mutatta, hogy az épület melyik részén járunk éppen. Azt persze nem értettem pontosan, hogy a 71-es szoba és a 72-es miért van (a megvilágítás szerint) a hotel más-más emeletén. Persze gondoljunk csak bele: az autodidakta hajófűtőből szállodaigazgatóvá nemesedett Don Umberto már a kreatív könyvelésével is bizonyította, hogy a számok kezelésében olykor kicsit felületes. Így elfogadhatjuk, hogy a szobákat sem a logika felesleges korlátai közé szorítva számozta meg.
[2008.04.20.]
Hírek
