Vikingek a kapuknál - Pogány maszkabál a Paganfesten

Hú! Olyan izomlázam van, hogy az nem igaz. Mozdulni sem bírok - panaszkodik Hate a telefonban, egy nappal az április 14-i Paganfest után. Szerencsére nem látja, hogy gonoszul vigyorgok. Persze én is így érezném magam, ha végigtáncoltam volna az éjszakát. De ezegyszer nem tettem. Még valamikor az elején leesett az állam és éjfélig nem tudtam felocsúdni. Tényleg elképesztő parti volt!

Mennyünk má’! Mennyünk má’! – biztatjuk az ütött-kopott egyes villamost, de az csak nem akar gyorsabban repíteni minket célunk, a városligeti Petőfi Csarnok felé. Hat óra van, ha lehet hinni a programnak, a Bornholm épp most jön le a színpadról, hogy átadja helyét a magyar folk csillagának, a Dalriadának.

Hate végül megadja magát és legyint, miközben bosszúsan dünnyögi: erről is lemaradunk. A sárga kukacról leszállva már pillanatok alatt célhoz érünk és egy távolról egybefüggőnek tűnő fekete kígyót látunk a bejáratnál tekeregni. A pillanatra felsejlő reményt gyorsan szertezúzza a koncertteremből idáig kihallatszó nóta; a Walesi bárdokat jobb híján suttogva dörmögjük a zenekarral, míg arra várunk, hogy végre sorra kerüljünk.

Felkapom a fejem

A gyors jegykezelés után, benn döglesztő meleg és ezerfős tömeg fogad minket. A zene a folyosókat is megtölti, a pultos lány pedig a söröspoharakat. Ki-ki ordibálva próbál kapcsolatot teremteni a másikkal, egyedül ráz, vagy ki-be szaladgál. Úgy érzem magam, mintha egy felpezsdült hangyafészekben járnék, de Hate megnyugtat: ez a metál öcsém. Erőltetett mosoly suhan át az arcomon, majd arra kapom fel a fejem, hogy valaki tüzet kér, angolul.

A lány Svájcból kísérte el az Eluveitie-t, mint meséli, egyébként egyetemista, de ezt a hónapot arra áldozza, hogy minden állomására követi kedvenc zenekarát. Körbejárva a minden zugában tömött folyosókat, hamar rájövünk, nem ő az egyetlen, aki ilyen nagy utat tett meg, bár a külhoni rajongók többsége "csak" Ausztriából és Szlovákiából érkezett.

Mire a kötelező terepszemle után végre a koncertterembe is bejutunk, a Dalriada már búcsúzik. Sokan panaszolják, hogy keveset játszottak és egy szám erejéig vissza is tapsolják őket. Félórás átszerelés következik. Üresjárat. A tánctér kiürül, a pult előtt tömörül az egyre növő társaság. Barátokat keresünk és találunk. Mindenki szédeleg a fesztivál monumentalitásától, egyébként mi is. Amikor az első hangok felcsendülnek, hirtelen mindenki megbolondul.

Versenyfutás kezdődik a helyekért az első sorba. Végül már mozdulni sem lehet. Az opálos szemek mögött pattanásig feszült várakozás - a Tyr így érkezik meg hozzánk és játszik, szólnak a számok vegyesen az albumokról, és a Hail to the Hammerrel a hangulat a tetőfokára hág. Vad pogó és pörgés mindenütt. Aztán se szó, se beszéd vége és a feröeri bandát se látjuk többet.

Te nézd már! Lovagok!

Az Ensiferum előtt molinók kerülnek a színpadra, melyről viking harcos mered le ránk komor tekintetével. A legtöbben féltve őrzik csöppnyi territóriumukat, olyan közel a fellépőkhöz, amennyire az csak lehetséges. Épp az Edda Lied-ből igyekszem felidézni megfakult emlékeimet, mikor Hate a vállamba markol: Te nézd már! Lovagok!

Az egyik bejáratnál csapat huszonéves érkezik láncingben, tunikában vagy csak általvetővel. Járásuk peckes, szinte katonás, pedig nem harcba, csak a pogóba indulnak. Az Ensiferum is régi-új slágereivel kedveskedik a közönségnek, akik hangos üdvrivalgással és éljenzéssel köszönik meg a fergeteges játékot. Ő utánuk már mi sem hisszük, hogy lehetne nagyot alkotni ezen az estén.

A Eluveitie-re kékre mázolt arcú, harcos kelta úrhölgyek érkeznek és az új album, a Slania magával ragadó, dallamos számaira lejtenek buja táncot a parketten. Néha talán még izgalmasabbak is ezek a leányzók, mint a színpadon iparkodó zenészek. A figyelem egyre lanyhul, a sör egyre fogy és a Moonsorrow valamikor a későesti órákban már el is sikkad. A tömeg fogyni kezd, csak a Korpiklaanni tart még itt szép számú metál rajongót.

Éjfél körül meg is érkeznek és amúgy Korda Gyurisan, kissé becsípve, viccelődve lépnek a publikum elé. Ők már csak elég jók, de cseppet sem frenetikusak. A közönség is fáradt, de a kitartóbbak ugrálnak még egy sort, hogy a koncert végeztével belemerüljenek a legsötétebb éjszakába - az éjszakába, mikor viking és pogány harcosok hordái szállták meg Budapestet.

-Nagy Áron-

[2008.04.23.]