Lassan bemelegedő zenészek és rajongók a Bikini koncerten - képekben

Június 13-án, novemberi hidegben, langyosra hült Bikinit láthattunk a színpadon.

Mint arról annak idején mi is értesítettük a nagyérdeműt, az április 25-re a budapesti Jég és Rendezvénycsarnokba hirdetett Bikini koncert elmaradt, pontosabban új időpontra és helyszínre került át a koncertnaptárban. Megoszlottak a vélemények arról, hogy mi is állhatott a halasztás hátterében.

Ha az elsődleges szempont az volt, hogy még egy ilyen nagy múlttal (és amint azt a 2007-ben begyűjtött Artisjus- és Fonogram-díj is igazolja, szakmailag semmivel sem szürkébb jelennel) rendelkező zenekar sem tud forró hangulatú koncertet adni a jégcsarnok fagyos légkörében, akkor érthető, hogy az új helyszín a Copacabana Party Part és az új időpont a meteorológiai nyár második péntekje lett.

Szeles, tágas a tér

Előbbi még akkor is jó választásnak tűnt, ha netán azoknak a rosszmájú megjegyzéseknek is volt némi alapja, melyek szerint elővételben nem kelt el annyi jegy az áprilisra tervezett koncertre, hogy az akár gazdaságilag, akár érzelmileg alátámasztotta volna annak létjogosultságát az adott helyen. Azzal viszont nem számolhattak a koncert (át)szervezői, hogy a múlt hét pénteken késő novemberi hangulatot idéző csípős szél és alig 20 fok fogadta azokat, akik már régóta vártak egy forró hangulatú bikini-partira.

Ugyanakkor második nekifutásra péntek 13-ára tenni egy egyszer már elnapolt bulit, több, mint az égiek kísértése. Nem is voltak kegyesek hozzánk. Ha D. Nagy Lajosból az orkán erejű szél nem fújta volna ki a humorérzéket, akkor minden bizonnyal meglátván a Margitsziget legészakibb (és ezzel legkevésbé szélvédett) pontján didergő párszáz fős publikumot, egyik slágerük aktualizált soraival csaptak volna a húrok közé: Szeles, tágas a tér…

Bizarr volt

Ha a koncert első perceit egyetlen jelzővel kellene illetnem, akkor az a bizarr lenne. Mindenevő zeneszerető tenmagam mégiscsak rock koncerten voltam legtöbbször életemben. Most is erre spannoltam magam. Máshogy készíti a lelkét és a „sminkjét” az ember, ha az Operába megy és megint máshogy ha egy jó kis zúzásra a PeCsába vagy a ZP-ba. Talán ezért volt nehéz akklimatizálódnom abban a közegben, ahol legalábbis vegyesen találkoztam a péntek/szombat esték party lázában (ki)égő bulikényszeres szenvedélybetegekkel és a valódi, nemes (és nemzetes) Bikini rajongókkal.

A gulyáságyú és a műanyag „csajkában” kínált forró leves megint csak illett a rock koncertek hangulatához. Kár, hogy party-zónázott ára nem minden jelenlévő számára tette lehetővé, hogy jóízűen fogyassza, ezzel is védelmet biztosítván a júniusi fagyhalál ellen. A színpadtól mintegy 5-6 méterre felsorakoztatott rendezői vászonszékek szintén szerepet játszottak a fent említett jelző életre hívásában.

Értem én, hogy próbáltak ülőhelyet biztosítani mindazoknak, akiket erre jogosított az áprilisra megváltott jegyük. De ezzel a megoldással azt érték el, hogy nem csak a székeken helyet foglalók érezték rendkívül hülyén magukat, de a mögöttük felsorakozó és íly módon tisztes távolból „tomboló tömeg” is.

A zenekar tagjain is valami furcsa megilletődöttséget éreztem. Illetve azt, hogy nem érzik jól magukat a színpadon. Nyilván annak sem örültek, hogy ezúttal nem kell szélgépeket igénybe venniük, hogy optikai tuningként funkcionáljanak Lukács Peta szólói közben. De ezen túlmenően is azt éreztem, Nekik sem sikerült a bemelegítés optimális mértékét megválasztaniuk.

Varázslat?

Lassan mégiscsak kezdtem elvonatkoztatni a környezeti paraméterektől és a mindettől teljesen független, önálló értéket képviselő zenére koncentráltam. De abban sem sikerült lelki békémet megtalálnom. Nem csak a zenekar említett visszafogottsága okán, hanem azért sem, mert a szinte tökéletesen, majdnem CD minőségben megszólaló énekhang is zavarba ejtő volt. Nem tudtam eldönteni, hogy varázslat, amit a színpadon látok, vagy szemfényvesztés.

Én nem gondoltam volna, hogy a tejfogait már régen elhullatott D. Nagy Lajos még ilyen (elsősorban időjárási) körülmények között is hibátlanul, egyetlen elcsúszott hang, vagy az ERŐben támadt pillanatnyi rezgés nélkül tud énekelni 90 percet. Ha igen, akkor zseniális volt. Csakúgy, mint az első fél óra után magára találó Lukács Peta, akinek a Közeli helyeken című számba integrált szólójáért önmagában érdemes volt végigdideregni az estét. Vagy Mihalik Viktor, aki látszólag ugyancsak ügyet sem vetve gyarló evilági dolgokra önfeledten és szinte boldogan püfölte leghőbb szerelmét.

Összességében jól összerakott 90 percet kaptunk a legszínvonalasabb magyar rockzene vitathatatlan elitjéből. Hibátlan elegyét a régi nagy Bikini nótáknak és a legfrissebb szerzeményeknek, az elmúlt év legjobb rockzenei albuma címet méltán kiérdemelt korong számainak. És mégis, jóllehet érződött, hogy a Bikini rendületlenül őrzi a lángot, a tűz ezen az estén mégiscsak hiányzott a Copacabana Party Parton.

Bikini a Copacabana-n -képekben

Balázs András

[2008.07.01.]