"Best of the Hungarian rockscene 1965-1971" - szokatlan formában

A holland nemzetiségű Grey Past Records gondozásában, a közelmúltban látott napvilágot egy kettős LP válogatás, „Paprikázz fel!” címmel.

Mondhatnánk, hogy retro, de minek? Véleményem szerint, a dupla bakelit korong jóval túlmutat egy szimpla divatirányzat sablonos keretein. Nem kevesebbet ad, mint egy olyan korszak hiteles, reprezentatív keresztmetszetét, melyben a hazai zenei élet egyes szereplőinek nem éppen aszfalt simaságú út vezetett a hőn áhított érvényesülés felé.

Az érvényesülést pedig elsősorban – a kor divatja szerint - a bakelit nagylemez jelenthette. Hogy produktumait ki örökíthette meg lemezen, vagy netán rádiófelvételen, annak eldöntése kizárólag a szocialista kultúrpolitika mindenhatóinak hatáskörébe tartozott. Annak megítélése, hogy a döntési mechanizmusban milyen szempontok játszottak közre – egy külön cikk témája lehetne.

Most elégedjünk meg annyival, hogy pl. az Illés együttes 1967 és 1973 között hat nagylemezt rögzíthetett (legalább nekik megadatott!); ezzel szemben, pl. az Atlantisz, aki ráadásul nem számított fekete báránynak (bár létezett ilyen című felvételük) – egyet sem.

Történelem a beatkoraszakból?

A „Paprikázz fel” harminckét tételén keresztül Marthy Coumans zenei szerkesztő a beatkorszakot kívánja bemutatni. Válogatását hitelesíti, hogy kívülállóként, „nyugati” szemmel nyúlt a témához. A borító jegyzetei alapján megragadta a magyar beat nemzetközileg is kiemelkedő zenei színvonala, valamint különleges, keleties, pszichedelikus hangulata.

A szerkesztésben közreműködő Kovács László - a rég elfelejtett előadók jobb sorsra érdemes zeneanyagait, rég elfeledettnek hitt hanghordozón kiadó Moiras Records vezetője - a borító terjedelmes kísérőszövegeiért, egyben az előadók életrajzaiért is felel. A felvételek többsége nem ismeretlen az avatott, vagy netán idősebb korú zenehallgató előtt; ezek ilyen, vagy olyan formában, valamikor napvilágot láttak. Ha nem bakelit kis-, vagy nagylemezen, hát a Magyar Rádió stúdiófelvételei között.

Mégis, egytől-egyig ritkaságnak számítanak, hiszen jócskán akadt köztük olyan, amit nem digitalizáltak, vagyis CD – formátumban egyáltalán nem hozzáférhetők. A Hungária együttes „Szegény fűzfa”, vagy a külvárosi, prolinak kikiáltott, de nem kevésbé tehetséges Liversing „Miért?” című darabjára, szinte csak a legfanatikusabb zenerajongók emlékezhetnek.

Ide sorolható, a hetvenes években illegálisan külföldre távozott, fantasztikus hangú énekesnő, Wittek Mária „Keresek egy fiút” című egyetlen magyar nyelvű lemezfelvétele, melyet a Demjén testvérek akkori zenekara, a Dogs kíséretével rögzítettek. De föllelhető a Metro, az Omega, a Juventus, az Echo, a Neoton, sőt az Expressz együttes egy, netán több opusa is.

A kiadvány javára írandó, hogy a beat műfaján belül, olyan eltérő hangulatú, stílusú zeneszámokat rendezett sorba, mely látszólag aligha férhetne meg egymás mellett. Igaz, az eredeti megjelenések óta eltelt, lassan negyven esztendő képes (volt) arra, hogy elmossa a stílushatárokat, és az értékelvűség tiszteletének nagy olvasztótégelyében feloldja az akkori zenei/műfaji ellentéteket. Hiszen ezek a dalok, túlélve politikai, gazdasági, értékrendi változásokat, ma ugyanúgy föltehetők a lemezjátszó korongjára, és meghallgathatók. Akár többször is.

E kettős válogatásalbum, több mint nosztalgia. A beatzene szemüvegén keresztül láttatott korkép egy társadalomról, egy olyan éráról, melyet mindenki a maga tapasztalatai, netán értékrendje szerint ítél meg. Akárhogyan ítélkezünk, egy valami biztos: ezek a felvételek akkor elkészültek -, és az óta is fennmaradtak. Ma értéket képviselnek.

- Hegedűs István -

[2008.08.20.]