Metallica újratölt(őd)ve: Death Magnetic

Itt van hát a várva várt album; végérvényesen lehullt a lepel minden titokról, az óriási marketingparádéval beharangozott mű mostantól szabadon, a maga teljességében hallgatható, mustrálható, kritizálható, fikázható, kidobható, szerethető, aranykeretbe foglalható – kinek, kinek vérmérséklete és hozzáállása szerint.

Azt előre elárulhatom, hogy fikázni nehéz lesz, mert a csapat a Load/Reload és a St.Anger mellékvágányáról visszakanyarodva ezúttal egy nagyszerű albumot hozott össze, ami kétségkívül vissza fogja hozni a Metallica név régi csillogását.

Mr. Hetfield és társai mostanra végképp megelégelték a Load albummal nyitott kísérletezős korszak miatti kritikákat és fanyalgásokat. Egy időre ugyan elment a kedvük a zeneszerzéstől, de végre fogták magukat, ajtót mutattak Bob Rock-nak (aki a Black Albumtól bebetonozta magát a produceri székbe) és helyette Rick Rubinnal társulva újrahallgatták a korai lemezeiket, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megpróbálják feltámasztani a régi, sokak által elveszettnek hitt Metallica-hangzást. A kísérlet olyannyira sikeres lett, hogy nemcsak a régi Metallica hangzást kaptuk vissza, hanem annál sokkal többet. Ne felejtsük el, hogy ezek az emberek a profi ligában játszanak és igenis igényesek a munkájukra – még akkor is, ha a végproduktum néha nem is nyeri el a nagyközönség tetszését. Igen nagyot csalódtam volna, ha csak egy egyszerű önmásolást hajtanak végre.

Ilyesmiről azonban szó nincs: a Death Magnetic hangzásvilágában ott van a régi 80-as évek vége, de éppúgy ott van a mai modern metál is. Úgy nyúltak vissza a múltba, hogy közben előre is léptek. Ne higgye senki, hogy ez a lemez a régi Metallica koppintása, ez igazi modern, friss, őszinte és élvezetes rockzene a saját szájuk íze szerint értelmezve – természetesen ízig-vérig Metallica.

Rick Rubin érdekes, kicsit szokatlan felfogásban irányította a felvételeket. A mai technikai feltételek mellett a hangzást megcsinálhatták volna olyanra, hogy az embernek levigye a fejét hallgatás közben, csinálhattak volna bombasztikus dobhangzást előtérbe tolt mellkasdöngető basszussal, állat módon megdörrenő gitárokkal, csinálhatták volna az egészet monumentálisra, hogy a felfokozott várakozás végén jó nagyot durranjon. De nem ilyenre csinálták, hanem olyanra, mintha még mindig 1990-et írnánk. Lars Ulrich dobjai néha úgy szólnak, mintha kartondobozokat püfölne, Robert Trujillo basszusát pedig csak itt-ott hallani tisztán, egyéb helyeken „csak” az a döbbenetes energia sejteti ottlétét valahol a két frontgitáros mögött, amivel tolja előre a dalokat. Hetfield és Hammett gitárjai abszolút előtérben, elsőbbséget élvezve pedig tényleg a régi hőskort idézik az ember lelki szemei elé. James Hetfiled élvezetes ritmusjátéka és Kirk Hammett szólói még mindig tökéletes kombinációt alkotnak.

A dalok felépítése szintén a hőskor szellemét hozza vissza, de a mai kor igényeinek megfelelően újraértelmezve – és valójában itt van a svédcsavar az egész történetben. Ami már a tracklistára ránézve is azonnal feltűnik, hogy a tíz felvételből csak kettő darab van, ami hét perc alatti játékidővel bír. A korábbi lemezekhez képesti többlet tehát számokban, azaz percekben, másodpercekben is mérhető, de nem igazán erre gondolok, mikor azt írom, hogy több. Az igazi többlet ugyanis abban áll, hogy a Black Albumnál bevezetett, korábbi verze-refrén-verze-refrén dalszerkezet ezen a lemezen ismét kissé komplexebb lett; hosszú intrók, kemény trashes riffparádék, fogós, dallamos refrének, azután még keményebb riffelés szólókkal gazdagon díszítve, a dalok kétharmadától pedig a menetrendszerű ritmusváltás és az azt követő vadulás jellemzi a nótákat tisztességesen megírt levezetéssel. A dalok utolsó harmadában teret nyerő váltások gyakran olyan élesek, mintha egy másik dalba kezdenének. Első hallgatásra talán feleslegesnek tűnhet ekkorára nyújtani egy-egy dalt, hiszen a jammelgetés igazi színtere nem a stúdió szokott lenni, az inkább arénákba való 80 ezres közönség elé, ám később, ahogy a sodró lendületű dalok viszik magával az embert, kiderül, hogy egyáltalán nem válik unalmassá a sztori.

Az biztos, hogy a korábbi egy-egy számot kiragadó marketingkampány az érdeklődést ugyan sikeresen fenntartotta, de a lemez igazi karakteréből vajmi keveset mutatott. Ezt a 75 percet így egyhuzamban, a maga teljességében kell végighallgatni. Nem nehéz feladat, lévén, hogy a dalok lehengerlőek, a tempó sodor magával és csakhamar átragad az emberre a négy tag fantasztikus lelkesedése, amellyel ezt az albumot készítették. A bizonyítási vágy szintén végig kitűnik, de mivel abszolút izzadtságszag mentes és őszinte a dolog, egyáltalán nem zavaró, az eredmény pedig tiszteletre méltó.

[2008.09.26.]