Hatvan perc tiszta zene a Queentől

Az eddigi utolsó Queen album négy esztendővel Freddy Mercury halála után, 1995-ben látott napvilágot, alaposan kikoplaltatva a minőségi zenére éhes rock-fanokat. Több sikeres turné lebonyolításán túljutva, végre, ez év szeptemberében boltokba került a Paul Rodgersszel közös project vadonatúj stúdióanyaga.

Érdemes volt ilyen hosszú ideig várni az új Queen lemezre. Avatott fül már a koncerttermekben konstatálhatta, hogy e fúzió legfőbb nyertese éppen a közönség lehet.

A tizennégy dalt tartalmazó CD kiadvány pontosan hozza, ami egy nagy múltú rock-zenekartól méltán elvárható. Töltelék semmi, közel hatvan perc tiszta zene. Mégpedig a javából. Ezzel együtt, ne számítsunk Radio Ga Ga, vagy We Are The Champions-szerű nótákra; ilyet egy banda – mégoly hosszú pályafutása alatt is –, általában egyszer tud elkövetni. A kiérdemesült slágerek helyett viszont olyan egyenletesen tiszta rock-muzsikát kapunk, melyek egytől-egyig minőséget, értéket hordoznak, bármikor újra meghallgathatók. Sőt ajánlatos is, hiszen minden alkalommal újabb részleteket fedezhetünk fel bennük.

Mivel a zenészek nem tudnak kibújni a bőrükből, így észrevétlenül előjönnek bizonyos dejavu érzések. A vokálok, és a kiemelt szerepet kapott gitárszólók egyértelműen a Queen vonulatot vitték a házasságba; sőt a Still Burnin’ utolsó harmada kísértetiesen emlékeztet a We Will Rock You ütemes dobtémájára, és az azt erősítő tapsra. Az énekes-frontember orgánuma óhatatlanul korábbi zenekarait juttatja a hallgató eszébe, mely feelingre rádolgozik a C-liberty Allright now-ra hajazó riffje. Másrészről némi különlegességgel is találkozhatunk; a Time To Shine harcosabb, és Call Me könnyedebb, lazább szerkezetű tételei az említett jegyek mellett újszerű hangzást produkálnak.

Paul Rodgers a hatvanas évektől kezdve folyamatosan bizonyított, akár a Free, akár a Bad Company névvel elhíresült formáció élén állt. Érces, helyenként karcos hangja az idők folyamán megszelídült, letisztult. Mindegy, hogy feszes rockról (Cosmos Roockin’; Still Burnin’; Surf’s Up), balladisztikus, lírai darabról (Small; We Believe; Say It’s Not True), netán bluesról (Voodoo; Trough The Night) van szó, Paulnak igazából egyik sem jelent akadályt. Túl a 60-on, még mindig elképesztő energiák lakoznak benne, s mindezt zseniálisan képes hasznosítani.

Óriási hangterjedelem, bársonyos, és mégis erős színezet, tiszta megszólalás; ez Mr. Rodgers titka. E paraméterek alapján akár Mercury is lehetne, de nem az. Szerencsére nem is akar a bőrébe bújni, sikerült megőriznie, sőt tovább fejlesztenie egyéniségét. Ha mindehhez hozzávesszük Brian May senkivel össze nem téveszthető, egyéni ízű, virtuóz gitárjátékát, hamar kiderül, hogy egy jó rock-lemez elkészítéséhez, szinte minden feltétel adva van. Roger Taylor, a tőle megszokott módon, precízen, ugyanakkor keményen hozza a markáns alapok ráeső részét a ritmusszekcióban. A Queen + Paul Rodgers fúzió első közös munkája kiállja a próbát. A klasszikus rock legnemesebb hagyományai mellett, egy mai fülnek is hallgatható, szerethető friss anyaggal bővíthetik rajongóik gyűjteményét.

(A designos, kinyitható könyv formátumú borító a színes fotókon és információkon kívül egy melléklet DVD-t is tartalmaz, melyen - meglehetősen rossz hangkeveréssel, de jó képminőséggel - az együttes tokyoi szuperkoncertje látható.)

-Hegedűs István-

[2008.10.27.]