A.D. Studio - darabokra szedi és újraépíti a lelked

Az A.D. Studio sikeres és rögös történetét most mellőzném, annyi épp elég, hogy az A.D.Studio dalai és két frontarca, Auguszt Bárió és Goodwill György ismert a közönség előtt. Mikor a szoci-partizán bandák harcoltak, ők már Amerikára kattantak rá, jóval beelőzve mindenkit. Az A.D.Studio-2008 "Immigrants" című új stúdióalbumukat 7 év szünet után, a napokban jelentették meg.

Az album legfőbb ismertetőjegyei, hogy megaslágereiknek – mint pl. a Páratlan Páros, vagy a Nyári eső – most már nem is próbálnak utánajárni, pedig azt hittem. Egyszerűen és természetesen, naprakészen másba fogtak, és kérem szépen, jól áll nekik.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az első Álmaimban Amerikát, még mindig – és most már örökzöldként – igen magasan jegyzik, még az amerikás „Siker-Magyarok tőzsdéjén” is. Lásd Csupó Gábor Jóska menni Amerika című filmje, amelynek főcímzenéje az említett dal, és amely egész egyszerűen húzónévként használja a csapatot a magyarországi taroláshoz, és még az Egyesült Államokba is kivitte angolul, a nagyobb hatás kedvéért.

Szóval az Álmaimban Amerika egy igazi klasszikus, de valójában az album meghatározó új dalai mellett, most csak amolyan „Unkle Sam”, támogató nagybácsi, mert a többi dal „sürög-forog”, és szeretetre szoktat. És ringat, de még hogy! Auguszt Bárió feszes rockdallamaira Goodwill nagyon erős szövegeket művelt, az Elindultam című szám pedig az utóbbi évek egyik legjobb lassú dala. Maga a nagylemez nagyjából egyenlő arányban mutatja az együttes két arcát: nagyon komoly énekdallam, makulátlanul tisztán, és a mélyben nagyon komolyan betalál a verses dalszöveg!

Erős nyitás a lemezen

Az A.D. Studio 2008 egy igen erős számmal nyit (Egyetlen perc). Valójában érezhető, hogy ez a címadó, és az új A.D. nyitása is egyben, de hát ugye a filmesek első trackje az Álmaimban Amerika. Egy szép, húzós, nagy ívű dallammal nyit a gitár, majd váltás, beindul a dob, a basszus, az ének nagyon húz, Auguszt Bárió is végre úgy énekel szívvel-lélekkel, mint a régi szép időkben. Welcome home!

Aztán újabb váltás, legalább 5 különnemű részből épül fel a Kövek és csillagok című szám, amelyekre még a legigényesebb Boban Markovich rajongók sem „mondhatnának nemet” (Amerika után szabadon), mégis nagyon egyben van! Orosz Zoltánt és Sipeki Zoli, csodálatos jutalomjátékkal „ajándékozza meg” a zenekar témaválasztása, és fordítva.

Szóval jól szól, mint az állat! Na, ez az a pillanat, amikor meglepetésszerűen a kevésbé fegyelmezettek spontán tombolásba foghatnak! Van zene alattuk! De nincs idő, jön a következő track, a Híd az égbe című, amelynek lezser, kifogástalan ének-beszéde, és a „szociálisan hiperaktív” Goodwill szövegi érzékenysége, a korai Depeche Mode-ot, vagy a Yazoo-t juttatja eszembe, amikor még volt hit, zene és érzelem. Telitalálat. Hát mondjuk nem feltétlenül az itthoni langyos vízben, inkább valami külhoni, igényes közönségnek. Még egy ilyen dal, és menthetetlenül feltalálják a pop undergroundot.

A következő szám a zenekar lassabb, érzelmes oldalát villantja, Bárió hangja talán ennél a nótánál csalogat legjobban a „mélységbe”, az Egy csillagnak c. dalban. Múlt, jelen, jövendő – „Világok harca” egyetlen dalban. Szép. Nem balladák, inkább középtempós rockdarabok sorakoznak egymás után. Bevallom, első hallgatásra irtóra meglepett, hogy nem tűnt fel, de nagyon mélyek az albumon a lassú, balladisztikus dalok. Goodwill nagyot írt, és ha lehet ezt mondani, nagyon szerethető, nem sablonos, meglepő szövegfordulatokkal él, szinte az egész albumon.

Az Elindultam, a Katedrális, az Egy csillagnak és a Híd az égbe c. számoknál nincs kegyelem, mindent elmond, amit csak el szabad, a rockon belül. Auguszt Bárió – aki az album zenéjét is cakompakk hozta annak rendje és módja szerint – nagyot énekel és végre megmutatja, hogy tud Ő vadulni is azzal az egyedi hanggal a torkában (Lelkembe dobban a vágy), és lélekből olyat énekelni, amelyik méltó a Lennon rajongóbeli örökséghez!

Rockernek is bejön az album

Ahogy rám anno nem volt jellemző, mert csak az A.D. nagy slágereit ismertem (Álmaimban Amerika, Páratlan Páros, Nyári eső), be kell vallanom, kissé agyonhallgattam a lemezt (és nem szégyellem), és abszolút nem bánom, hogy megrögzött rocker létem ellenére az A.D. behúzott a saját világába. De az is elképzelhető, hogy csak azért jött be, merthogy ez egy rock album, egy balladai, és még nem tudom milyen, de ez most itt 2008-ban Magyarországon csak rájuk jellemző, ez biztos.

Rég volt, hogy ilyen változatos játékot hallottam egy albumon belül, az érzelmek skáláján. Na jó, mégis, de az nem hazai zene-szöveg kérem szépen. „Itten” ihletett gitárjátékok vannak, mondanivalók, és az ötletek, amelyek olyan bensőségessé teszik az albumot, mintha egy jó vörösboros esti dumapartin beszélnénk egy jóízűt Bárióval és Goodwill Gyurival.

Legyen a dal lassú, gyors vagy közép, Bárió éretten, manírok nélkül, tisztán adja át a Goodwill-szövegeket. A ritmusszekcióra fordíthattak volna nagyobb gondot is, mert a „még csak teszi a dolgát” szakaszban van az albumon, de egy koncerten azonnal ki fog derülni, hogy mekkorát szól ez élőben. Tehát a dobokat cserélném, de máshoz hozzá ne nyúljatok!

Szóval az A.D. Studio 2008 (Immigrants) a két szerző újabb mestermunkája. Nem azonnal üt ki, vagy harapja le a füled, mint Mike Tyson a ringben, viszont darabokra szedi és újraépíti a lelkedet, és azután érted meg, hogy mégiscsak tombolhatsz, mert ők nagyon elemükben vannak, most harapnak igazán. De én nem az emberekért aggódom, meg kell vallanom, hanem az A.D. Studiót féltem a jónéptől. Nehogy a mainstream elrontsa őket.

-SunMoon-

[2008.12.09.]