Ritka eseményt tartottak az Operában

December elsején különleges koncertnek adott otthont az Operaház: Joe Zawinul csapata, a The Syndicate mellett a magyar jazzélet színe-java képviseltette magát. Az alábbi írásban a életérzést és körképet szeretnék mutatni, mintha Önök is ott lettek volna.

A hazai jazzéletről néhány szóban: világszínvonalú, sokszínű, változatos, tehetséges és igen alulértékelt. Sajnos a rendezvényekre kevesen mennek el és a lemezeket kevesen veszik meg. Nem csoda, hogy a zenészeket a megszállottság, a kényszer és a belső motor hajtja, és majdnem, hogy éhkoppra játszanak.

Azonban, mint tudjuk a magyarok igen sznobok. Rendszeresen járok az Operába és régen láttam ilyen telt házat, mint amilyen ezen az estén volt. Még az oldalsó jegyeket is eladták a kakasülőről, ahonnan jószerivel nem lehet látni a színpadot. Rengetegen puccban és parádéban, mások meg lazán lepukkantan a hely szellemét semmibe véve jöttek el.

Igazából nem tudtam, hogy mire számítsak, mert nem közölték előre, hogy milyen jellegű program lesz, csak azt, hogy a Joe Zawinul csapata, a The Syndicate hozza a formáját néhány magyar zenésszel, majd 4 új magyar művet fognak előadni, amely crossoverként kaput próbál nyitni a jazz és a filharmónia között.

Izgalmas színpadkép

A koncert némi csúszással kezdődött, mert a késők miatt nem tudták a kapukat becsukni. A színpadkép igen izgalmasan alakult, mert az Aida látványos, szép és különleges hangulatot árasztó díszletei közé helyezték el a szinfonikusok 68 piros székét és a vendégművészek eszközeit.

A konferanszié, Katona Klári kedves szavaival megtöltötte a légkört szeretettel és érdeklődéssel. Majd bevonult a zenekar, amely változatos öltözékével is mutatta sokszínűségét. A dobosok öltönyben, Paco Sery az elmaradhatatlan (most piros) baseball sapiban, plusz piros nyakkendőben. Hihetetlen lendülettel vetették bele magukat az előadásba. A játékukat a három dobosra és basszusra épülő ritmus és szóló játék jellemezte, mely kiegészült a Zawinul-i elektromos billentyű játékkal, a szaxofonnal és a szólógitárral.

Modern és tradicionális afrikai hangzás keveredése

Nemcsak hallgatni, hanem nézni és élmény volt a 4 színesbőrűből és 3 fehér zenészből álló csapatot. A zenéjüket a modern és a tradicionális afrikai hangzás keveredése, a humor és az újdonság jellemezte. A dobosok játéka fantasztikus és látványos volt, amely betöltötte a nézőteret. Képtelen voltam nem nézni őket.
 
Rengeteg hangszert, és kütyüt használtak olyan látványosan, amely mosolyra fakasztotta a közönséget. 8 darabot játszottak 60 percben. A nyitó pergős kongás szám után, egy lírai balladát adtak elő, ahol a dobosok ritmusjátéka mellett a szólóra is volt lehetőségük. Egymásnak adogatva a szólamot, humorizáltak és szórakoztak. Számomra a színesek természetességéből a billentyűs és a szaxis modoros viselkedése kilógott a sorból, amely a látványt lerontotta.

A 3. szám után a színpadra tettek egy ócska mindenki által ismert zártszelvényből készített 80-as évek hangulatú kopott, barna széket, úgy hogy mögötte mintegy 60 db profi piros szék virított. Ez egyszerűen szégyen volt, mind látványra, mind minőségre. Mindig a részleteken csúszunk el. Ekkor jött az est fénypontja a dobos, a basszusgitáros és a kongás előadásában. Egy afrikai tradicionális számot adtak elő virtuóz módon kézi pengetős hangszeren, kongán, magas hangon énekelve. Csodálatos volt. (Richard Bonára emlékeztetett, aki szintén Joe Zawinul keze alól nőtt ki.)

Az 5. számba bekapcsolódott Horváth Kornél a dobjaival és egyéb hangszereivel, és olyan fantasztikus ritmusjátékot varázsoltak a színpadra, hogy könnyesre néztem a szememet. A 6. számba Kornél dobjai mellé Berki Tamás is beállt énekelni egy kicsit. Ha nem látom nem is hittem volna el, hogy hazai kultúra szülötte énekli azt az autentikus afrikai (marokkói) darabot.

A 7. Biboya szerzeményben Kaltenekker Zsolt is játszott a piros billentyűs hangszerén. A 8. és egyben záró számban Dés László, Fekete Kovács Kornél és Borbély Mihály fúvós szekcióval kiegészült együttese egy záró balladát adott elő, ahol visszakanyarodtak az európai hangzásvilághoz egy kis egzotikus felhanggal. Ráadás sajnos nem volt. A zenekar jó hangulatot és közvetlen légkört, kapcsolatot teremtett a közönséggel, amely a második felvonásban sajnos elpárolgott.

Jó zenével gyorsan telik az idő, hamar eljön a szünet

Rövid szusszanás, séta az Opera elegáns termeiben, gyönyörködés az ornamentika időtlen szépségében. Közben a színpad átrendeződik, a Synicate izgalmas hangszer arzenáljától búcsút veszünk, előkerülnek a klasszikus hangszerek, helyére kerül a karmesteri pulpitus. Rengeteg technikai munkatárs profin alakította át a színpadképet, ennek ellenére mégis hiányoltam az egységet és a csapatszellemet, mert nem volt formaruhájuk, ami egy messzíről jövőnek a csapatszellemet és hovatartozást jelzi.

És eztán színre lépnek a magyar jazz-élet nagyjai olyan formációban, amilyet ritkán láthat a nagyérdemű: 4 jeles, kiemelkedő (külön-külön és együtt is nagyon sok díjat és érdemkeresztet tudhatnak már magukénak) jazz zenészünk mutathatta meg, mire képes zeneszerzőként és zenészként egy szinfonikus zenekarral.

Akaratlanul is felmerült a gondolat, hogy ez amolyan megmérettetés-féle, mintha pályázatot írtak volna ki a témára, persze meghívásosat. Kíváncsiság és várakozás töltötte be a teret: akkor most valami olyat fogunk hallani, mint amikor a Rapülők meghívta a Honvéd Férfikart, vagy valami olyasmit, mint amikor a Shadows áthangszereli az ismert dallamokat? Hát, lássuk-halljuk!

Elsőnek Fekete-Kovács Kornél szerzeménye kerül terítékre. 8:45 AM/PM, a talányos cím mintha a szerző egy vasárnapjáról szólna. És meglehet, hogy tényleg így van, mert a zene utaztat, egy egész történetet mesél nekünk. Változatos, színes, fordulatos, lehetne akár egy filmzene is.

Képzeletben egy amerikai városban sétálok, körülöttem nyüzsög az élet, egy hangszerüzletből lágy zene szól, hárommal arrébb egy étteremben zongorista játszik. Klasszikus lágy kezdés a filharmonikusoktól, a jazz részleg egyelőre némaságba burkolózik, aztán átveszi a stafétát. A nagyzenekar és a jazz-csapat felváltva játsszák a főszerepet. Kellemes, élvezetes zene.

A második menetben Babos Gyula lép színre MultiMuzikjával. A zenészek kicserélődnek, kivéve a mindvégig színen lévő ritmus-szekció tagjait, Balázs Elemért és Barcza Horváth Józsefet. A szám alatt nincs igazi összeolvadás. Kiváló gitárszólót hallhatunk a szerzőtől, ami egyébként mind a négy mű esetében elmondható. Szólókból, nagy örömünkre, nem volt hiány. A zenészek egytől-egyig megmutatták hogy „mitől döglik a légy”.

Nálam a legnagyobb elismerést Oláh Kálmán Passacaglia for orchesra & jazz trio című szerzeménye váltotta ki. Végre valaki, akinek sikerült úgy összegyúrni a két műfajt, hogy egy időben halljuk a filharmonikusokat és a jazzt, és ez olyan élvezetes, harmonikus elegyet alkot, hogy rögtön rá kell jönnünk, eddig valami hiányzott: az egység. Lágy futamok és aláfestés a klasszikusoktól, pulzálás és vérpezsdítő szólók a jazz-részlegtől.

És végül negyedikként Szakcsi Lakatos Béla zárja a sort, elmaradhatatlan baseball sapkájával és pergő játékával együtt. Szerzeménye a B-A-C-H címet viseli, fő motívuma 4 hangból álló dallamocska a zeneszerző tiszteletére. Hogy miért éppen Bach? Nem derült ki. A mű minden esetre az eddigiekhez képest kicsit zaklatott, darabos és valamivel nehezebben emészthető.
 
Érzésem szerint egy ilyen pompás est befejezéseként nem éppen szerencsés, pláne hogy hiányzott a vendégek által kialakított bizalmas viszony a színpad és a nézőtér között. Tapsoltunk, de nekem fűrészpor íze volt, mutatja ezt az, is hogy gyorsan elkezdett ürülni a nézőtér.

Ezek után különösen fájlaltam, hogy nem következett még egy jó ízű finálé, mondjuk a The Synicate-szel és a filharmonikusokkal közösen. Na jó, lehet, hogy ez azért már sok lett volna, mondhatni katarktikus. De azért a Syndicate-et még szívesen hallottam volna egy búcsúszám erejéig, hogy újra felpezsdüljön a vérünk, mielőtt kilépünk a hűvös éjszakába.

De ne legyünk telhetetlenek, ez az este így is elég különleges, és emlékezetes volt pláne ha még azt is számításba veszem, hogy az 1 nm-re eső köztársasági keresztekkel, mindenféle érdemérmekkel kitüntetettek száma hihetetlenül magas volt.Olyan jó büszkének lenni azokra, akik valamit nagyon jól csinálnak. Folytatni kell a Jazz az Operában programot, mert olyan sok ága és zenésze van a hazai a jazznek, hogy mindig össze lehet állítani 120-150 perc játékidőt.

-Baloghy Péter- 

[2008.12.05.]