Jáksó már nem tervez

Évet értékelni nem egyszerű dolog, a következőt megtervezni pedig még annyira sem. Mi mégis erre kértünk néhány közéleti személyiséget, s kifaggattuk őket a múltról és jelenről.

Jáksó Lászlót is megkörnyékeztük így év vége felé közeledve és keményen neki szegeztük a kérdéseket!

– Hogy értékeled az idei évedet zenei és egyéb szempontból?
– Egyre rosszabbul. Én nem érzem eredménynek azt, hogy a magyar zenészek úgymond rájöttek arra, hogy nem kell nagylemezt kiadniuk, elég lesz néhány maxi is. Inkább úgy fordítom le a magam számára, hogy nem éri meg, nem lehetséges lemezeket kiadni, csak úgy vegetál mindenki, várva a csodát. S amit a legfontosabb oknak látok, azon kívül, hogy ez egy olyan kicsi ország, hogy egy vadászrepülő nem tud felettünk határsértés nélkül megfordulni, az az, s ezt már sokszor elmondtam, hogy az úgynevezett rajongók azzal fejezik ki rajongásukat a zenészek iránt, hogy ellopják a munkájukat. Hogy esne le a kezük letöltögetés közben. Én meg korábban számítógépprogramokat írtam, azt is sokáig verném, aki magyarázgatja, miért szabad és miért érthető, hogy szoftvereket feltörnek.

– Mely bulik voltak a legemlékezetesebbek? Fel tudod őket sorolni?
– Na, jótól kérded. Amennyit én bulizom. Van egy barátom, aki mostanában teljesen eltűnt, valószínűleg beleveszett a saját szerelmi életébe, nem tudom. Vele voltunk a Fészek klubban egyszer, Anna and The Barbies-ra ugrálni. A csapatot is szeretem és a barátom is hiányzik, néha küldök rá sms-t, de nem válaszol. Szerintem megvárom valahol és megverem. Vagy valami.

Úgy élünk, ahogy akarunk

– Volt olyan eset az évben, amit szívesen elfelejtenél vagy meg nem történtté tennéd?
– Meg nem történtté? Nem szoktam utólag átfesteni a történelmet, azt így is túl sokan csinálják. Egy pszichiáter ismerősöm mondta, hogy annyira leköt bennünket, hogy megpróbáljuk kitalálni, mi mit is akarunk, hogy közben nem vesszük észre: nyilván pont úgy akarunk élni, ahogy élünk. Senkit sem kötelez semmi semmire, nem a pénz határozza meg az életedet, csak te azt hiszed. Aki hülye, az szegényen és gazdagon is hülye, aki okos és meg tudja szervezni, hogy az élete valódi élet legyen, annak ehhez pénzre sincs szüksége. Én voltam már hülye is, de már talán nem vagyok annyira az. Annyira nem, hogy már arra sincs szükségem, hogy könyvet írjak arról, milyen színű a lélek, ha pauszpapírt helyezünk rá - ez az éretlenek játéka. Szóval minden úgy jó, ahogy van, akkor is, ha a világ létezik, akkor is, ha nem, akkor is, ha a testünk sem létezik, ahogy a buddhisták hiszik, s pláne akkor, ha ez a világ valóban csak egy lepke álma.

– Milyen terveid vannak a 2009-re?
– Három tervem volt huszonéves koromban. Az egyik, hogy megérjem kétezret, hogy lássam, tényleg felrobban-e a világ a megzavarodott számítógépek miatt, a másik, hogy legyen fiam, a harmadik, hogy megtudjam, milyen harmincévesnek lenni. Megértem kétezret, a világ sajnos nem robbant fel, van fiam, már tizennégy éves és roppant módon kamasz, de ez mondjuk jó, s nemhogy a harmincéves-érzést, de már a negyveneset is sikerült megismernem, hurrá. Leszoktam a tervezésről, az a baj vele, hogy bejön, aztán mi a francot csinálunk? Az ember ne tervezgessen magáért a tervezésért. Kell, hogy valami átfogó dizájn létezzen, vagy kell egy pillanat, amikor az ember lemond a tervezésről, például mert rájön, hogy a világ nem így működik, vagy nem így kellene hogy működjön. S ha kiszállsz a centizésből, a fogadkozásból, ha hétköznap elkezdesz nem járni meetingekre, lobbyvacsorákra, ha leállsz az állandó görcsöléssel, akkor tök jól fogsz szórakozni.

– Bíró/Havassy –

[2008.12.30.]