"Én erre nem voltam hajlandó. "- Interjú Homonnay Zsomborral, a 60-as évek sztárdobosával

Lázadó, öntörvényű típus, aki sokkal inkább törik, mint hajlik. Mindössze három évig ült a Liversing együttes dobfelszerelése mögött, mégis számtalan élménnyel – és életre szóló barátságokkal - ajándékozta meg őt a sors. Homonnay Zsombor, a Liversing egykori meghatározó „arca” beszél a hatvanas évekről, a zenekarban töltött időkről, és napjainkról.

- Az óbudai Liversing zenekar az elsők között terjesztette az akkor renitensnek minősített „nyugati” beatzenét. Miként lettél az együttes dobosa?

- ’63-ban, a Beatlesszel kezdődött. Ma már azt sem tudom, hogyan akadtunk rá a sípládában a Radio Luxembourg adására; aztán minden vasárnap este a húszas toplistát hallgattuk. Varga Laci barátommal – akivel óvodás korunktól ismertük egymást -, az Árpád gimnáziumban Shouters néven bandát alapítottunk, ebben már Szendrődy Zsolt gitározott, aki a gimnáziummal egy épületben lévő Bláthy Ottó technikumba járt. Míg Zsolt egy külföldről behozott, ritkaságnak számító Hagström gitáron játszott, addig Lacinak úgy eszkábáltunk össze deszkából és söprűnyélből egy basszusgitárt. Magunk gyártottuk az erősítőket, a hangfalakat, ebben Tar Gyuri technikus-hangmérnökünk volt az „agy”. A gitárok pick-up-jait a telefonfülkékből ellopott kagylók mágneseiből raktuk össze.

- Üzletekben semmit nem lehetett kapni; ma egy bandának csak pénz kell, és egy külön profi stáb dolgozik az „imágón”. Szabó Lajos – szintén „árpádos” - személyében kitűnő ritmusgitárosra tettünk szert. Akkori énekesünket lecseréltük, jött Túry Árpi, a Mick Jagger-szerű fazon, és frontember. Először kis-Beatlesnek neveztek bennünket, majd egyre progresszívebb repertoárra (Animals, Them, Yardbirds, Pretty Things, Rolling Stones, Jimi Hendrix, stb.) váltottunk. A liverpooli irányzat előretörésével változtattuk a zenekar nevét Liversingre.

- A „külvárosi”, „proli”, és ki tudja milyen jelzőkkel felruházott Liversing sikere elvitathatatlan, a kultúrhatalom mégsem volt hajlandó tudomásul venni arról a tényről, hogy a banda tehetséges zenészekből állt.
- Egyrészt a botrányok miatt. Az első bulikon pár száz ember szorongott, amivel nagyjából meg is telt az egykori Lajos utcai Ady Endre Művelődési Ház. Ki tudja hogyan terjedt a hír, mert sem plakátokon, sem más módon nem hirdették, de tény: egyre nagyobb tömeg rekedt kinn az utcán, és ebből lettek a balhék. A Zuglóban található, és jóval nagyobb befogadó képességű Danuvia Művelődési Házban sem volt jobb a helyzet. Ehhez hozzájött az akkor még feltűnő, átlagosnál hosszabb hajunk, farmer öltözékünk, ami miatt komoly vegzálásnak voltunk kitéve. Lépten-nyomon belénk kötöttek a rendőrök, bevittek, megvertek, belenyírtak a hajunkba. Később Túry Árpival együtt még Budapest területéről is kitiltottak, bujkálnunk kellett.

Szendrődy Zsolt improvizatív gitárszólói messze megelőzték korukat. Minden egyes alkalommal másképp szóltak, hiszen feldolgozásokat játszottunk. Akkoriban előre le kellett adni a műsorlistát a rendőrségre. Persze ez a lista a valósággal sohasem egyezett. Árpika fantasztikusan tudott üvölteni, sikítani, amellett kitűnően improvizált. Nemcsak fazonja, de színpadi mozgása is emlékeztetett Jaggerre, amire magam is csak hosszú évektizedek után jöttem rá, amikor már lehetett élő Rolling koncert videókat látni. A zenekar szakított az addig megszokott színpadi viselkedéssel, a kottaállvánnyal, az egyforma öltözékkel, az egyhelyben álló muzsikálással.

Óriási show-kat csináltunk; előfordult, hogy állva doboltam, Árpi pedig a színpadról belevetette magát az első sorban állók karjaiba. Ezek a közönségből óriási extázist váltottak ki. Az illetékes szervek persze ezt nem díjazták, az egész társadalomra veszélyesnek ítélték. Pedig csak egyszerűen egy életérzésről szólt. Abban az időben úgy gondoltuk, hogy nekünk ez küldetésünk; minden este egy kicsit meghalni megyünk fel a színpadra.

- A fiatalok ideológiai neveléséhez, a hatvanas években hozzátartoztak az ún. „polbeat” fesztiválok, amelyek tartalmilag a szocialista rendszer magasabbrendűségét voltak hivatottak dicsőíteni. A dalversenyekre való benevezés lehetősége megosztotta a zenekart.
- A Lemezgyár, a Rádió és az egyre népszerűbbé váló Televízió kapui csak alapvető kompromisszumok árán nyíltak meg a - koncertközönség körében egyébként roppant népszerű - zenekarok előtt. Ahhoz, hogy oda bekerülj, ezeket a kompromisszumokat meg kellett volna kötni. Erre azonban nem volt hajlandó sem Túry Árpi, sem Varga Laci – sem én. A zenekaron belül komoly vitákat gerjesztett, hogy a TV-, és fesztiválszereplés miatt levágassuk-e a hajunkat, írjunk-e például Vietnámról pol-beat számot? Amit egyébként megtett Neményi Béla az Atlantisszal, vagy Vámos Miklós a Gerillákkal. Én erre nem voltam hajlandó. Úgy éreztem magam, mintha kézen állva kellene lesz…nom magamat! Egyéniségem és neveltetésem arra predesztinált, hogy ha nem csinálhatom úgy ezt a dolgot, ahogy én akarom, akkor inkább nem csinálom. Ez - akkor még - egyáltalán nem a pénzről, a megélhetésről szólt, hanem annál sokkal, de sokkal többről.

Akkoriban spontán alakult ki egy különleges, zenész-közönség kapcsolat. A zene elmondhatatlan hatást váltott ki a közönségből, az ő viselkedésük viszont minket inspirált. Más területeken éppen eleget manipulálták az embereket; ez a fajta zene - és művelői - pontosan azért élveztek népszerűséget -, mert spontaneitásán kívül egy életérzésből fakadó őszinteség vezette. Nem csak magunkkal, de a közönséggel szemben sem lett volna tisztességes, hogy a zenekar szellemiségétől idegen baromságokkal lépjünk fel a TV-ben.
Se vendéglátózenész, se megélhetési muzsikus nem szerettem volna lenni, ezért inkább abbahagytam. A Liversing ezután a Demjén testvérekkel folytatta, de az már egy másik történet.

- Mi lett a sorsa a zenekar akkori tagjainak?
- Varga Laci a vendéglátózás mellett döntött. Ez a nagyszerű muzsikus kiment Svédországba, zenei téren komoly sikereket ért el. Ma Finnországban él, minden évben hazalátogat, akkor találkozunk. Túry Árpi faszobrászként dolgozik, gyönyörű munkái vannak. Féltettem, mert annak idején azt gondoltam, hogy ő lesz az első, aki ebbe bele fog halni. Hála Istennek tévedtem. Polgári életet él, néha az öreg rockerek meghívják egy-két szám erejéig. Szabó Lajos a legjobb ritmusgitáros volt, akit valaha hallottam. Mikor kikerült a bandából, közlekedési mérnök lévén kisbusszal zenekarokat szállított vidéki haknikra. A hetvenes évek elején a Scampolóval autóbalesetet szenvedett. Rajta kívül, mindenki túlélte. Szendrődy Zsolt még egy darabig egyedül cipelte tovább a Liversing nevet a Demjén testvérekkel, majd később Charlie-val az Olympiában zenélt. Soha nem tudott a tudásához méltó, igazi elismerést szerezni, ebbe aztán mentálisan teljesen bele is roppant. Egyre rosszabb az állapota.

- Hogyan alakult Homonnay Zsombor élete a továbbiakban?
- Kitelt a három évem a bandában, a honvédségnél a sorozás ellenére sem kellett végül bevonulnom. Apám révén nagyon vonzódtam a természethez, az állatokhoz. Ahhoz, hogy ebbe az irányba mozduljak el, tovább kellett tanulnom. Akkoriban azonban - ez két év elévülésig - csak középiskolából hozott ajánló pontszámok alapján volt lehetséges. Engem viszont soha, senki, sehová nem ajánlott. Második nekifutásra sikerült, de úgy, hogy közben elszegődtem vadásznak az ország másik végébe. 1971-ben kerültem az akkori Vadászati Világ Kiállítási Irodához, innen Telkibe a vadbiológia kutató állomásra. A hetvenes években már vadászati szaklapokban publikáltam, így kerültem ’79-ben főállású rovatvezetőnek a Nimród vadászújsághoz. 1992-ben indult az új szaklap, a Magyar Vadászlap, amelynek a mai napig munkatársa vagyok. Az újságírók előbb-utóbb könyvet írnak; úgy döntöttem, hogy én is közreadom azokat a történéseket, melyekre eddig valamilyen okból nem adódott lehetőségem.

- Viszonylag korán felhagytál az aktív zenéléssel. Érzel nosztalgiát?
- Nézd, nekem ez volt a fiatalságom. A zenélés helyett hamar megtaláltam azt, amit szerettem csinálni; ez kitöltötte az életemet. Az ember húsz éves korára emlékezve, hogy a csodába ne érezne nosztalgiát? Olyan ez, mint az evolúció; nagyon fontos, hogy az emberré válás élményei elraktározódjanak. Férfiember számára a legmeghatározóbb az életben a 15 és 25 év közötti időszak. Ekkor születnek a mély barátságok, mindent elsöprő szerelmek. Nálam a barátság akkoriban sokszor előbbre való volt még a szerelemnél is. A liversinges „fiúk” nekem ma is ugyanolyan barátaim, mint akkor. Minden évben, augusztusban hazalátogat Varga Laci, ekkor összejön az egész banda és a „kemény mag”. Jókat beszélgetünk, eszegetünk-iszogatunk. A másik alkalom Szendrődy Zsolt születésnapja, szeptember 8, ekkor egy óbudai borozóban tartjuk a találkozót. Lemezünk soha nem lehetett. Ami viszont tragikomikus: 40 év után egy kiadó megjelentetett koncertfelvételeinket tartalmazó Liversing nagylemezt – bakeliton. Íme egy megmaradt ujjlenyomat...

A negatív élmények, a küzdelmek szép lassan letisztulnak, átadják a helyüket a sokkal kellemesebb emlékeknek. Ettől marad igazán szép ez az egész.

-Hegedűs István-

[2009.05.18.]