Nagy siker a Hobo Blues Band életpályáját feldolgozó könyv!

Nagyjából a Hobo Blues Band 30 éves jubileumával egy időben, a rajongók polcára kerülhetett - Rozsonits Tamás tollából - a patinás blues-rock banda életét feldolgozó könyv is. Mivel a szerző egykori zenész, örökös HBB rajongó, jelenleg is újságíró, így az ő hármas szemüvegén keresztül nyerhetünk bepillantást a HBB olykor zivataros, de vitathatatlanul sikeres életpályájába. A több mint négyszáz oldalas interjúkötet írójával, Rozsonits Tamással beszélgettünk.

- Kit ismerhetünk meg Rozsonits Tamásban, ha éppen nem könyvet ír?
- Egy 45 éves, ám szüntelenül a helyét kereső, nyughatatlan embert, aki rajong a rockzenéért, ezen belül a magyar rockzenéért. „Nem tudok felnőni, ami nem biztos, hogy baj.” (Hobo) – ez is nagyon jellemző rám. Biológia tagozatos gimiben érettségiztem, akkor (1981) úgy intéztem, hogy ne vegyenek fel sehova, mert közbejött a rockzene. Voltam figuráns, raktári segédmunkás, könyvtáros, munkanélküli, egyetemista, rádióztam, tévéztem, újságot írtam.

Dolgoztam lemezkiadóknál és sajtófőnökként a soproni Városházán, vezettem művelődési házat és most megjelent az első könyvem. Nős vagyok és egy majdnem 9 éves kisfiú büszke édesapja. Nagycsaládban nőttem fel és a család, a barátság és az emberi kapcsolatok a legfontosabbak a számomra az életben.

- Huzamosabb ideig, magad is zenéltél. Sőt, egyenesen a Hobo Blues Band - és előtte a Skorpió - muzsikája érintett meg annyira, hogy dobverőt fogj a kezedbe.
- Kisfiúként a zene kezdett érdekelni, ami nem véletlen, mert nálunk otthon állandóan szólt a zene. Apám ének-történelem szakos tanár, anyám tanítónő volt, a két húgom is zenélt, zongoráztak és fuvoláztak, én is klarinétoztam egy ifjúsági fúvószenekarban. 14 évesen azért kezdtem dobolni, mert a frissen alapított rock-zenekarunkban, a T.Boy együttesben már volt basszusgitáros. Aztán a gimiben a Kox PBB (Punk Blues Band) osztályzenekarral kavartuk az indulatokat, majd 1982-ben beléptem a Moby Dick együttesbe. Akkor már tombolt bennem a Whitesnake és a Judas Priest-mánia, szerintem mi játszottunk heavy metal zenét először Magyarországon. A Moby Dickben 10 évig doboltam, az első három lemez őrzi a játékomat. Életem legszebb évtizede volt!

Dobolni eleinte magamtól kezdtem, majd Kovács Gyula magántanítványa lettem, de rengeteget tanultam példaképeimtől, Németh Gábortól, Simon Phillipstől és Tommy Aldridge-től is.

A Moby Dick után játszottam a Yugoszláv Tudósok, később Tudósok zenekarban is, ami szintén óriási élmény volt számomra. A Skorpió iránti rajongásom a mai napig tart, a Hobo Blues Band pedig megváltoztatta az életemet. Hobo az egyetlen olyan alakja a magyar rock-életnek, akit sem a politikai pártok, sem a bankok, sem senki nem tudott letéríteni a saját maga által kijelölt útról. Előadóként kivételes személyiség, a szövegei pedig olyanok, mintha nekem írta volna mindet. Rajta kívül Sztevanovity Dusán az, akinek a verseit nagyon közel érzem magamhoz.

- Mikor és milyen körülmények között ismerkedtél meg köteted legfontosabb szereplőjével Hoboval?
- Az Omega előzenekaraként 1979. október 12-én láttam őt a Sopron melletti Fertőrákoson, a Barlangszínházban, azóta a rajongója vagyok. A koncertet követően, ha csak tehettem, minden fellépésére elmentem, és ha lehetett, beszélgettem is vele. Ő más volt, mint a többi hazai rock-sztár, őszinte, barátságos, és nem nézett hülyének. Aztán a Moby Dick feldolgozta az ő Gazember című dalát, akkoriban sokat találkoztunk, és a kapcsolatunk barátsággá nemesedett.

- Mikor merült fel benned a könyv megírásának gondolata, és mennyi idő alatt sikerült tető alá hozni?
- Két éve, amikor már vészesen közeledett a születésnap. Tudtommal több jelentkező is megkereste őt, mindenkinek azt mondta, hogy szabad a pálya, bárki írhat könyvet bármiről. Úgy tűnik, én voltam a legkitartóbb. Két év szoros munkája fekszik a könyvben. Valójában idén februártól júliusig írtam meg, előtte a rengeteg interjút készítettem el. Jó részüket ilyen-olyan okokból nem használtam fel. Az biztos, hogy az összegyűjtött anyagból egy kb. 2000 oldalas könyvet is írhattam volna. És ez nem túlzás!

- Az elmúlt 30 év során Hoboról több kötet is megjelent. Ennek tudatában milyen koncepcióval ültél le megalkotni Az út vadabb felén-t? Miben különbözhet ez a mű az előzőektől?
- Minden magyar rockkönyv a birtokomban van, mániákusan gyűjtöm őket, a lemezeket, meg az újságokat is. Természetesen a HBB-ről és Hobóról írott könyvek is mind a polcomon sorakoznak, az ő saját kötetei is. Mivel én rockzenész, újságíró és lemezipari munkatárs is voltam, az én szűrőmön keresztül bemutatott zenekari karriertörténet ettől kapott egyedi ízt. Másrészt a generációm egyik legfontosabb zenekara a HBB, számomra az abszolút első, ezen kívül, mint újságíró, az interjú a kedvenc műfajom.

A koncepcióm az volt, hogy a lemezek adjanak egy kronológiai szálat, amire felfűzöm az érintettekkel készített interjúkat. Mindenki elolvashatta a megjelenés előtt az általa elmondottakat, de csak azt. Tehát egymás interjúit csak a könyvben láthatták először a nyilatkozók. Ehhez ragaszkodtam. Így a történet több szemszögből, a vélemények pedig ütköztetve kerültek papírra, nyakon öntve az én lemezkritikáimmal és elemzéseimmel, élményeimmel, koncert beszámolóimmal.

- Magyarországon a könyvkiadás (is) meglehetősen nehéz helyzetben van. Hogyan sikerült eljutnod egy olyan kiadóhoz, nevezetesen az EMI-hoz, amely ez idáig „csupán” hangzó anyagok forgalmazásával foglakozott?
- Egyrészt életem legjobb munkahelye volt, egy évig dolgoztam ott 2003-ban, és baráti szálak fűznek oda a mai napig. Másrészt segítettem a Kiadó és Hobo között abban, hogy megtalálják egymást, hiszen a Hobo Blues Band új, Bolondvadászat című dupla lemeze az EMI Zenei Kft. Kiadványa. Mint ahogy a jubileumi koncert dupla DVD-je és CD-je is az lesz pár napon belül.

- A közel ötszáz oldalas életrajzi mű kronológikus sorrendben követi végig a HBB harminc évét, az aktuális korszakhoz köthető, meghatározó zenészek elmondásában. Találkoztál olyan muzsikussal, aki valamilyen okból nem akart megszólalni?
- Igen, akadt több ilyen is, de ne kérdezd meg, hogy kik! Volt olyan is, aki az utolsó pillanatig húzta az időt; végül az egyik legjobb, legmélyebb beszélgetés lett belőle, amiből egy betűt sem húzott ki. Voltak olyanok, akik nagyon szókimondóan nyilatkoztak, aztán az írott változattól megijedtek és kihúzatták a felét; mások meg kikapcsoltatták a diktafonomat, és interjún kívül osztottak meg velem titkokat. Mindenkinek tiszteletben tartottam a kérését. Ez nem bulvárkönyv, de a magazinok szerintem évekig megélne azokból a „titkokból”, aminek a birtokában vagyok. Soha nem adom ki ezeket az embereket, mert annyira szeretem és tisztelem őket! A nem Magyarországon élő zenészekkel, és a legősibb felállás tagjaival nem is kísérleteztem.

- Az interjúalanyok között, munkád során szembesültél-e azzal, hogy ugyanazon eseményt, történést ellentmondásosan ítéli meg két, vagy netán több résztvevő?
- Ez szinte minden esetben így volt. Általánosságban elmondható, hogy mindegyik zenészt mélyen érinti a HBB-tagság, és tisztában vannak azzal, hogy mit tettek le közösen az asztalra; de sok érzelem, és helyenként indulat is érezhető volt. Több zenész könnyezett a múltat idézve; volt, aki a nevetéstől, más a vélt, vagy valós sérelmektől. Ketten elsírták magukat a beszélgetés alatt. Vannak, akik a mai napig nem dolgozták fel a múltbeli történteket.

- Mit lehet tudni az interjúkötet eddigi fogadtatásáról?
- Az eddigi kritikák dicsérték, ami nagyon jól esik. Az pedig még jobban, hogy a zenészek, ahogy olvassák, sorban hívnak fel, és gratulálnak. Szinte mindegyikük elmondta, hogy egy csomó dologra a könyvemből jöttek rá. Hobo nagyon szigorú velem, de tőle ezt várom. Nekem ő Magyarország egyik legjobb írója is, tőle az építő jellegű észrevételekre számítok, hiszen ebből tanulok.

- A könyv megjelenése környékén lezajlott a nagysikerű HBB 30 éves jubileumi koncert. Az esemény után nem sokkal látott napvilágot a hír, hogy az emblematikus zenekar, ebben a formációban legalábbis szünetelteti működését. Téged, mint közelállót, hogyan érintett a hír?
- Ezt én sejtettem. Olvasd el a legutóbbi felállás zenészeivel készített interjúkat a könyvemben! Nagyon sajnálom, hogy így alakult, mert ilyen képességű zenészekből álló zenekar nem volt a közelmúltban, hazánkban. Emberileg is nagyon közel kerültek hozzám; néhányan a barátaim közülük, ezért elfogadom a döntésüket. Mind nekik, mind Hobónak sok sikert kívánok; köszönöm azt a rengeteg élményt, amit adtak nekünk/nekem az elmúlt harminc évben. Úgy saját maguknak, mint az összes volt HBB-tagnak. A Hobo Blues Band pedig nem oszlott fel, csak átalakul. De a világ is folyton változik, nem?

-Hegedűs István-

[2008.11.24.]