A Vörös Pimpernel Szolnokon - és ami mögötte megbújik: kulisszatitkok első kézből a darab rendezőjétől, egyben szereplőjétől

Nem gyakran adatott meg eddigi életem során, hogy vidéki színház bemutatóján lehettem jelen. Ha általánosan érvényesíthető a mondás, miszerint „a csúcson kell abbahagyni”, akkor talán nem is szabad többé megkockáztatnom hasonló kiruccanásokat a Vörös Pimpernel szolnoki premierjét követően.

A megvalósult álom

Magam részéről elmondhatom, hogy nagyon régóta – az első folyosói pletykák és fél-információk felröppenése óta - vártam a darab bemutatóját. Kezdeti érdeklődésemet csak fokozta, amikor jó egy évvel ezelőtt egy musical esten (értsd: jó értelembe vett haknin) végre hallhattam egy kis ízelítőt is Frank Wildhorn zenéjéből. Így később, amikor a nyár közeledtével, a Jászai Mari téren mit sem sejtve várakoztam a 6-os villamosra, már szinte szívritmuszavarokat okozott az a szerelvény, amely a Budapesti Nyári Fesztivál promóját hordozta büszkén magán, fennen hirdetvén a Broadway darab szabadtéri premierjét. De mindez végül csak azt eredményezte, hogy még nagyobb csalódást éreztem a magyarországi ősbemutató elmaradása okán (a szabadtéri színpadon nem tudták teljesíteni a szerződésben vállalt – technikai - feltételeket). Végül csak azzal tudtam megnyugtatni háborgó lelkemet: ha már egyszer így alakult, ősszel meglepem magam egy szolnoki kirándulással. És lőn: a kőszínházi bemutatón végre tényleg láthattam a Musical Színházból jól ismert Molnár László újabb megvalósult álmát.

A minőségben nincs kompromisszum

Nem gondolom, hogy egy vidéki színházban a helyi igényekhez kellene alakítani a bemutatásra kerülő darabokat. Sokkal inkább hiszek abban – még ha érzek is némi naivitást e hitem mögött -, hogy a színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket. Erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. Nos, az október eleji bemutató erősségét éppen ebben a hozzáállásban láttam. Az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy valahogyan adaptálják a Broadway sikert. A látványos díszleteket és jelmezeket, a kimunkált koreográfiát precíz és hatásos világítással tették még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét.

Szín-játék

Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bot Gábor és Bardóczy Attila gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget a bemutatón. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a „hazatérésnek” szólhatott. Annak a színházi közösségnek és annak a közönségnek, akik előtt 12 évvel ezelőtt első komolyabb színpadi szerepét játszhatta (Anita a West Side Storyban). Ugyanakkor nagy könnyebbséget jelenthetett számára (pontosabban mindkettőjüknek), hogy Molnár Lászlóval nem először dolgozott együtt. Szinte napra pontosan két hónappal a Pimpernel bemutatója előtt a legismertebb Wildhorn musical, a Jekyll és Hyde előadásán láthattuk Siófokon. Az előadás, melyben Réka két szerepben is feltűnt (Nellie és Lady Beackersfield) a Musical Színház és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciója volt, szintén Molnár László rendezésében (és reprodukálhatatlan főszereplésével).

Külön pikantériája az előadásnak - és egy újabb párhuzam Wildhorn másik említett darabjával -, hogy tanúi lehetünk Bot Gábor személyiséghasadásának. Ő ugyanis mindkét férfi főszerepben (Chauvelin és Percy) megjelenik a színpadon, még ha nem is egyazon estén. Az egyik szereposztásban Csengeri Attilával hadakozik a gonosz Chauvelin képében, másszor pedig a hősszerelmes Percy köntösébe bújva küzd egykori önmagával, hogy átmeneti győzelmet arasson a színész-rendező Molnár László felett. Persze ahhoz, hogy ezt az ínyencséget kiélvezhesse a nagyérdemű, legalább kétszer meg kell nézni a darabot. De aki egyszer látja, azt nem lesz nehéz rábírni az ismétlésre.

A premier előestéjén alkalmam adódott pár szót váltani a színész-rendező-színházigazgató (Musical Színház) Molnár Lászlóval a darabról, születésének és felcseperedésének körülményeiről. E beszélgetés néhány részletét szeretném most megosztani a kitartó olvasókkal.

- Mikor született meg a Pimpernel honi színpadra állításának ötlete?

- Nagyon rég, körülbelül két éve jött az ötlet. Akkor még úgy nézett ki, hogy a szegedi színházban lesz is fogadókészség a darab iránt, ezért kezdtük el Valla Attilával és Turcsán Bandival komolyabban dolgozni az ötleten. Ezután kapcsolódtak be a többiek, a Marci (Rácz Márton, zenei rendező – a szerk.) a hangosítók, kezdett összeállni a stáb.

- Mikor kezdődött a tényleges munka, aminek a végeredményét most láthatjuk?

- Valamikor május elején. Akkor dolgoztunk rajta egészen július 18-i főpróbáig (amely a budapesti szabadtéri bemutatót megelőzte volna) és most kezdtük el felújítani egy héttel ezelőtt.

- Eredetileg is ilyen nagyszabásúra terveztétek az előadást?

- Persze. Napjaink igénye ez. A kor, amit élünk, adja, hogy egy ilyen produkció esetén a főhősnőnek be kell jönnie a színpadra egy 300 ezer Forintos ruhában. Egy ilyen Broadway darab esetében nincs értelme másként. Különben egy szegényes, mondjuk ki, gagyi előadás lesz, mint a vidéki színházakban általában.

- Ebből, tehát elsősorban anyagi megfontolásból következik, hogy nem lehetett a Jekyll-hez hasonlóan a Musical Színház keretein belül megoldani a darab színpadra állítását?

- Igen, nem lett volna ennyi pénz hozzá. Más aspektusból ez egy hosszú történet. Az eredeti tervek szerint a Szegedi Nemzeti Színházban került volna megvalósításra ez az ötlet. Mi több, máig élő szerződésem van arra vonatkozóan, hogy én, mint rendező megcsinálhatom ott a darabot a Musical Színházzal koprodukcióban. Két évig volt lekötött előjogunk a hazai bemutatásra, de ez idő alatt Szegeddel továbbra sem történt előrelépés. A végén elkezdtünk házalni az előadással azokban a vidéki színházakban, ahol dolgozni szoktunk. Többek között Miskolcot és Szolnokot is megkerestük a szövegkönyvvel, dalszövegekkel, zenékkel. Pont ekkor volt egy két hetes űr az után, hogy lejártak az előjogaink, amit a szolnokiak ki is használtak és a mi tudtunk nélkül megkérték a jogokat.

- Nem vettétek zokon ezt a fordulatot?

- Finoman szólva, elég furcsán jött ki. Abban a két hétben azt sem lehetett tudni, kivel szeretnék megcsinálni. Volt egyéb alternatíva is, (Nagy Viktor) de végül eseménydús két hét végén úgy döntöttek, hogy én vigyem véghez a megvalósítást. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy a két hét végén, amikor végül is eljöttem egy megbeszélésre én letettem egy olyan paksamétát az asztalra, amely nagyjából a jelen előadás látványvilágát tartalmazta, díszleteket, jelmezterveket mert Szeged miatt akkor már kész koncepcióval rendelkeztem. Volt már szereplőválogatás, nagyjából kialakult, kivel tudom elképzelni a munkát. Éppen csak a főszereplők nem voltak még meg.

- Innentől kezdve, hogy látták, pontosan tudod, mit akarsz, szabad kezet is adtak?

- Teljes mértékben.

- Hány előadásra szól a szerződés Szolnokkal?

- Harmincöt előadásra.

- Mi lesz utána a darabbal?

- Fogalmam sincs. Nem tudjuk. Az eredeti terv az volt, hogy eladják néhány vidéki színháznak. De ha őszinték vagyunk, ez egy halva született ötlet. Minden színházigazgató az önmegvalósítás feltétlen híve. Ami kívülről jön az már egy külsős produkció. Ritkán ismerik fel, hogy attól, hogy kívülről jön a kezdeményezés, még lehet a saját színházának a produkciója. Mint ahogy ebben az előadásban is vannak szolnokiak... Képtelenek felfogni, belátni ennek előnyeit. Egy hatvanmilliós produkció jóval kevesebbe kerülne a következő színháznak. Magyarországon ez sajnos nem működik.

- Nagyot tévedek, ha azt mondom, ez elsősorban hiúsági kérdés?

- Kizárólag hiúsági kérdés. Nem akarok álszerény lenni, ezért megkérdezem, vidéken hol látsz ilyen előadást, ami ennyire profi? Valami mindig hiányzik. Vagy nem minden énekes olyan színvonalú, vagy a díszlet, a világítás szegényesebb, vagy nem úgy működik, ahogy annak kellene. Máskor, máshol a hangosítás teszi tönkre az egyébként ígéretes produkciót.

- A nélkül, hogy megbántanám a vidéki közönséget, egyszerűen már csak a kevesebb impulzus és összehasonlítási alap okán is felmerül a kérdés, nem sok ez ide? A többség tud mit kezdeni azzal a többlettel, amit így kap? Tudja értékelni?

- Kétségtelen, hogy sokszor észrevétlen marad a helyi közönségnek – épp az összehasonlítás hiányában – hogy nem halkabb az egyik szám, mint a másik, nem gerjednek össze a mikroportok, nem recseg, nem kell egy mikrofont becsempészni a főszereplőnek, mint mondjuk az Operettszínházban majdnem minden este. Mindent élőben énekelnek, mégis rendesen megszólal. De én ezzel együtt csak arra törekszem, legyen korrekt egy előadás. Ne lehessen belekötni azokba, amik alap dolgok: hangosítás, világítás, díszlet, jelmez, énekes. Ezért hoztam ide a saját világításunkat, a saját hangosításunkat.

- Viszont így csak akkor érdemes „utaztatni” az előadást, ha azt lebutítás nélkül tehetitek meg, nem? Kérdezem ezt azért, mert tudomásom szerint a Thália Színházba is elviszitek a produkciót, ahol ebben az évadban 6 szolnoki előadást is megtekinthet a fővárosi publikum (akár bérletes konstrukcióban is – a szerk.).

Ezzel az a probléma, hogy a Tháliában lenne két napunk, hogy beálljunk. Márpedig itt csak a világításhoz tisztán 24 óra kell. Ez már önmagában három nap. A teljes beálláshoz kellene legalább egy hét. Ha lenne egy hónapban 6 előadásunk, akkor azt mondanám, persze, van értelme. De azt, hogy egy lebutított produkciót vigyünk el a Tháliába butaságnak tartok. Hiszen éppen azt akarjuk megmutatni, hogy milyen értéket teremtettünk itt, Szolnokon. Ha ennek egy töredékét visszük el, ha azon kell gondolkodni, hogy a díszletek mely részlete nem fér be arra a színpadra, vagy hogy hogyan fér el az utolsó jelenet, akkor jórészt értelmét veszti a dolog. Ha nem azt az előadást játsszuk, nem azzal a hanggal, nem azzal a fénytechnikával vagy nem azzal a színpadképpel, akkor joggal teszik fel a kérdést, hogy „ennek van akkora híre?”. Abszolút minőség párti vagyok. A Jekyllt is csak olyan helyre visszük a Musical Színházzal, ahol meg tudjuk az eredeti előadást csinálni. Ma már kisebb gond az embereket utaztatni. Siófokra is, Egerbe is eljöttek a nézők. Mert tudták, hogy minőséget kapnak. Mindezek alapján én abban látok inkább fantáziát, hogy felültessük néhány buszra a Tháliába jegyet váltó közönséget és itt, Szolnokon mutassuk meg nekik az előadást, a maga teljességében.

 - Azt nem is kérdezem, hogy népszerűségben utoléri e valaha a Pimpernel a jóval ismertebb Wildhorn darabot. De azt igen, hogy fog a Pimpernel valaha olyan közel állni a szívedhez, mint a Jekyll?

 - Neeeem. Az egy másik kaszt. Az egy más dimenzió.

- Rendezőként segítség, vagy hátrány számodra, hogy Magad is játszol a darabban?

- Most hátrány. Az ötödik előadás után már nem lesz az. Akkor érem utol a többieket minden tekintetben. De most, a bemutató előtt két ember fáradtságát érzem. Tegnap aludtam 8 órát és ezzel többet aludtam, mint az előző 4 nap összességében.

- A váltód Bot Gábor. Tudsz abból tanulni, ahogy Ő játszik?

- Hogyne, abszolút. Ő is csinál spontán egy csomó nagyon jó dolgot. Aminek egy részét én is átvettem. Én ezekből nem csinálok hiúsági kérdést, és erre bíztatok minden kollégát, aki le van kettőzve. Ami egyszer ki van találva, és ki van próbálva, azt ÚGY kell csinálni. Egyébként Gabival nagyon különböző karakterek vagyunk. Ő sokkal puhább, líraibb személyiség. Az Ő személyiségéből nehezebb „A” gonosz karakterét megformálni, mint nekem, aki eleve kevésbé vagyok lírai, amiből adódóan közelebb áll az a lény hozzám.

- Láttad kint a Broadway előadást?
- Persze és megnéztem Németországban is.

Képek a főpróbáról - klikk a fotóra

- És ebből a szempontból, egy produkció egészére vonatkozóan mennyire érvényes, hogy amit egyszer kitaláltak és sikerre vittek, azt nem szabad megváltoztatni? Esetleg vannak kötöttségek, amiken nem is engedik, hogy változtass?
- Ez abszolút darabfüggő. Például a Szupersztár vagy az Evita esetén teljesen mást csináltam, mint amiket láttam. De a Wildhorn művek, a Jekyll és a Pimpernel esetében is, bár mások az előadásaink, már csak azért is, mert technikailag nem vagyunk azon a szinten, mégis elmondható, hogy hasonlít a kintihez az, amit a mi közönségünk lát. Én ezt sosem tagadom le. Azok annyira jók voltak, hogy azon alapjában véve már csak rontani lehetne. Ugyanakkor persze átírtuk kicsit, más jelenetek is vannak benne. Például a testvéri kettős, a You are my home nem volt így benne a kint látott előadásban. A legelső lemezen, amit készítettek, még szerepelt, de aztán kihúzták. Egy későbbi variációban ez a Percy és Margaret esküvői száma volt, de mi visszaállítottuk a korábbi verziót. De ez csak egy példa a sokból. Ezen felül is egy sor dolog eltér. Más emberek vagyunk, más a gondolkodásmódunk, máshova tesszük a hangsúlyokat. Másrészt, mint említettem, mások a technikai adottságaink mindenben, máshogy van világítva, máshogy vannak megtervezve a díszletek sok helyen, így összességében más a látványvilág.

- Apropó látványvilág. Ez a mozifilm-szerű befejezést is átvettétek, vagy ez saját ötlet?
- Az teljesen saját, mi találtuk ki. Bár nem teljesen új ötlet, benne volt az Evitában is. De a Pimpernelhez talán még inkább illik, hisz az előadás felidézi a nagy, romantikus angol filmek hangulatát. Másrészt filmszerűen peregnek a jelenetek, egyik kép a másik után. És ezzel is jeleztük, hogy nem kell ezt az egészet olyan nagyon komolyan venni.

-Balázs András-
 

[2008.12.29.]