Zenesszencia - meghallgattuk az Egy Kiss Erzsi Zene együttes új albumát

Négy koncertekkel, átalakulásokkal, tapasztalatgyűjtéssel teli év után a csapat új albummal jelentkezik, mely az eddigi legkiforrottabb, legletisztultabb, legtöbb zenei finomságot tartogató anyag.

Amikor megláttam az Ugató borítóját (melyen Stark Attila színesítette meg Szász Marcell fotóit) és felidéztem a legutóbbi koncertet, tudtam, hogy izgalmas kalandban lesz részem, ha fülest téve a fejemre kizárok minden mást, és végighallgatom a 13 dalt.

Ritkaság a zenei életben, hogy az első helyre teszik a lemez címadó dalát. Erős felütés, nagyon meghatározó. Az Ugató első vonóhúzásai inkább gyermekkorom nagymamámnál töltött meggymagvazós időszakaira emlékeztetnek, amikor a rádióból ebéd után cigányzene szólt. Csak ott a zenébe nem „ugattak” bele, ahogy itt teszik az együttes tagjai. Gyerekeknek is szívesen mutatnám, játszanám, annyira mókás és táncolható az oroszos hangzású rockba átváltó dal.

A nóták címeit általában vagy a refrén, vagy egy jól hangzó szövegrészlet adja. Utóbbira példa a Panikabikabi, mely a nagybőgő erős jelenléte és a viszonylag kevés hangot „felhasználó” énekes részek miatt az előző évszázad krimijeinek zenei aláfestésére emlékeztet, főként ha eszembe jut, ahogyan a két énekesnő (Kiss Erzsi és Szandtner Anna) a gitárszóló közben lépdelnek misztikusan oldalazva a színpadon. S a végén természetesen ott van a gyilkos üldözésének képe is a fejemben, aztán a hepiend.

Minden dalukhoz kapcsolódik valami élményem a koncertek miatt, és ők is tudnának mesélni a zenék hátteréről.

A már egyáltalán nem furcsa, nemzetek nyelvein átívelő vagy azokat összekötő zenei nyelv sokszor táplálkozik a magyar nyelv rendkívüli játékosságából. Ilyen az Ecc pecc is, melynek erőssége az erős fúvós szekció és a különleges játék az énekesnők hangjával. Ez a nyelv, amit sokan idegennek találnak, olyan, mint amikor elénk tesznek egy verset, és mindenki mást lát benne. Ezért is jó ez a fajta nyelviség, sokkal többet mond el így, mert mindenkihez szólhat, és mindenkihez másként.

Az Ejnyebejnyeboj például felnőttkori dacomat, lázadásomat juttatja eszembe: a szöveg, játék a hangszerekkel, emberi hangokkal. Ezekkel minden hangulatot át lehet adni anélkül, hogy bármilyen kötött nyelvi szöveg lenne az alapja.

Nekünk is van Zap Mamank! A Vagy nem tudom című nótát Afrikában sajátjuknak tekintenék, s egész turnét szerveznének ezért a zenekarnak. A mantrázó dobok eksztázisba ejtenek, csak a dalvégi meglepetésmondatnál ocsúdunk föl, hogy itthon vagyunk, Magyarországon.

Az albumon rengeteg érdekes zenei megoldással találkozunk, ezek közül a rádiósok rémálma lett a kiállásokkal teli, mindössze 42 mp-ig tartó Metálka, mely legalább olyan jó, mint a fjordok közelében élők zenéje, csak itt nincs idő és alkalom sem arra, hogy szétzúzzuk a nézőteret. Jelzem: én csak álltam tátott szájjal, amikor először hallottam a zenekartól ezt a számot.

Hirtelen váltás az Áhí, mely a már bevált, gazdagon hangszerelt mai sanzon. Ennél a pontnál gondolkodtam el, hogy az elmúlt évek során, ahogy megszerettem ezt a zenét, ahogy megismertem, kik ők, honnan jöttek, s hová tartanak, mérhetetlen vágy lett úrrá rajtam, hogy megismerjem a hátteret, ami arra ösztönözte őket, hogy ilyen zenét alkossanak.

Csak a kezét, a kezét figyeljétek! Bár a nóta címe Talpad alá, s remekül táncolható nóta, balkános, finom hegedűmuzsikával a háttérben, majd szólóban is; engem elsőre a népzenében oly’ gyakori csettintgetés ragadott magával. Vinném őket az esküvőmre zenélni, ebben már biztos vagyok.

A Kész inté hangzása emlékeztet az előző albumon található dalokra, klasszikus kisserzsis, rengeteg váltással, a szavakat látszólag hanyagul ejtik ki a szájukból az énekesek, de tudom, hogy igen kemény munka rejlik mögötte.

Egy újabb népies hangulatú nóta után érkezik egy meglepetés: a vidám, mindenki számára szerethető szövegű, újrahangszerelt, kissé átalakított Csokidal, amivel a tavalyi Magyar Dal Napjára készültek Erzsiék. A belga csokit és a Bëlga zenéjét egyaránt kedvelő énekesnő remekül választott, ugyanis a játékosság, ami a csapat zenéjét áthatja, itt is érezhető.

Őszintén szólva, amikor kb. 10-15 éve a Kampec Dolores zenéjét hallgattam a nővérem hatására, nem éreztem ilyen bolondos, ámde vérkomoly zenei ízlést, mint ennél a felállásnál. Ugyanis több zenész játszott/játszik a Doloresben közülük, ezért voltak fenntartásaim, amikor először hallgattam, aztán kellemesen meglepődtem, és mindenféle csatornán az ő zenéiket kerestem.

Újdonságként két remix is hallható a lemezen. Az egyik Erzsi zenésztársának, Erik Sumo aka Tövisházi Ambrus remixe, mely egyáltalán nem lett rossz, de picit több Ambrust érzek benne, mint Erzsit, zeneileg is.

A másik remix az örökké „kutyuló” Anorganik (Deutsch Gábor) kezei közül került ki, melyben az erős elektronikus hangzást nagyon jól összefésülte az afrikai ütemekkel.

Aki szeretné mihamarabb gyűjteményében tudni a lemezt, jöjjön el a lemezbemutató koncertre október 9-én, szombaton a Gödörbe este 10-kor. A színpadot nehéz lesz úgy alakítani, hogy mindenki kényelmesen elférjen, ugyanis a lemezen játszó hangszereseken kívül több ütőssel és fúvóssal bővül a csapat erre az estére. Kihagyhatatlan koncert!

Fájt a szívem, hogy évek óta nem adott ki új lemezt a csapat, de vigasztal, hogy az igényes munkához idő kell. Úgyhogy „visszacsévélem” az anyagot, és elmerülök még egyszer a világzenei esszenciában.

- smaragd -

[2010.10.09.]