Jakab György emlékére

Tíz évvel ezelőtt épp ebédhez készülődtem, amikor a rádió bemondta, hogy Jakab György, a Neoton Família zeneszerzője, billentyűse és felejthetetlen hangú énekese meghalt. A média mondta el azt, amire most én a médiában emlékezem tíz évvel később.

És amikor valaki híresre emlékezünk, hirtelen mindenki a legjobb gyerekkori barátja, mindenki ismerője lesz. A sajtó tele lesz, és lépten nyomon felhasználják az emlékét arra, hogy központba kerüljenek. Ha még eszükbe jut. De nem az, hogy mit köszönhettek neki, hanem az, hogy még mit hozhatnak ki belőle.

Én Jakab Györgyöt nem ismertem. Láttam énekelni a színpadon, a tévében, hallottam rengeteg lemezen, személyesen sohasem találkoztam vele. Az ő dalai voltak azok a Neoton dalok közül, amelyek felnőttek velem, amik velem maradtak felnőtt fejjel is. És rengeteget köszönhetek neki. Értéket képviselt, olyan értéket, ami túlmutat egy gyerek rajongásán, olyat, ami velünk marad. És ezt nem veheti el semmi és senki sem. Sem a mai pop-business felpuffasztott egoja (ami úgyis arra van ítélve, hogy előbb, vagy utóbb kidurranjon), sem az önmaguk által ledőlő bálványok, sem a halál.

És állok Jakab György sírjánál, nézem a szerény sírkövet, ami az elmesélések alapján méltó ahhoz, amilyen életében volt, nézem a pozsgásokat a sírkő közepén a kör alakú ágyásban, és mégis azt érzem, hogy hiányzik. Nekem, aki soha nem ismertem. Mert túlmutat azon, ami a puszta akkord, vagy egy dal. Ami ismeretlenül, nélkülem született, de velem él tovább. Vajon mégis ismertelek?

- HK -

[2006.02.15.]