A Pókasszony csókja
2001 decemberében került először színre Szegvári Menyhért rendezésében a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színpadán. El kell jönni megnézni, ezt nem lehet elmesélni…
A helyszín egy dél-amerikai rezsim börtöne. A homoszexuális kirakatrendező (Luis Alberto Molina) és az elkötelezett forradalmár (Valentin Arregui Paz) egy cellába kerülnek. Létezik-e olyan erő, ami két ennyire különböző embert összekovácsol? Lehetséges-e, hogy a Fal mögött, a világtól elzárva, egy olyan helyen, amit a szépség és az ártatlanság messzire elkerül, csoda történjen? Előfordulhat-e mindez ilyen borzalmas és szélsőséges körülmények között? Vagy talán csak itt lehetséges?...
A darab útja 1976-ban jelent meg először Manuel Piug regénye, az El beso de la mujere arana, vagyis A Pókasszony csókja. 1985-ben filmre vitték Raul Julia és William Hurt főszereplésével, ez utóbbi Molina alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat.
1992-ben, Kanadában mutatták be a mű musical változatát, szerzőpárosa ugyanaz a John Kander - Fred Ebb, akiknek nevéhez a Kabaré és a Chicago c. világhírű darabok is fűződnek. A Pókasszony csókja ugyanebben az évben eljutott Londonba, majd 1993-ban a Broadway-re, ahol hatalmas sikert aratott, a kritikusok is az egekig magasztalták.
A Pókasszony csókja Magyarországon Évekkel később, 2001 decemberében került színre Szegvári Menyhért rendezésében a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színpadán. Molina szerepére Bereczki Zoltánt és Bardóczy Attilát, Valentinéra Földes Tamást és Miller Zoltánt, míg Aurora vagyis a Pókasszony szerepére Dorogi Barbarát és Vári Évát kérték fel. Évekig ebben a kettős szereposztásban ment a darab, majd a sors úgy hozta, hogy egy Molina (Bereczki Zoltán) és egy Aurora (Dorogi Barbara) maradt, Valentin szerepén pedig Földes Tamással ma Gula Péter osztozik.
Az előadás és közönsége
Minden előadást nagyban meghatároz az, hogy kik közé ül be az ember a nézők soraiba. Lehet fenomenális, vagy észveszejtő is egy darab, ha azok, akik szemlélik, nem reagálnak rá megfelelően, vagy egyenesen úgy viselkednek, ahogyan az egyetlen kultúrált emberhez sem méltó. Ez a musical alapból magában hordozza a kockázatot, hogy a közönség másképpen közölje a véleményét, mint ahogy az szokása. Ez érthető, vagy inkább elfogadható. Azonban az már csöppet sem, ha valaki a reakciójával megzavarja a mellette ülőt, vagy akár a színpadon játszó színészt.
Földes Tamás: - Amikor a közönség az előadás alatt valamire kirívó módon reagál, az valahol hátul elraktározódik bennem és csak a darab után jut eszembe. Abban a pillanatban nem tudatosul.
Egyébként szerintem ez még light-os, nagyon kultúrált megfogalmazása egy férfiszerelemnek, ahhoz képest, amibe ma léptem nyomon belebotlunk. Természetesen más ez élőben. De van, aki toleráns, van aki nem. Aki nem toleráns, vagy nem gondolta, hogy ebben a darabban ilyesmi előfordul, az persze, meglepődik. Nem hiszem, hogy ezzel különösebb baj lenne. Sokfajták vagyunk.
Az viszont teljesen érzékelhető, ha a közönség figyelemmel van az előadás iránt, és ott van Velünk, vagy külső szemmel figyel, amolyan kukucskálóként. Ezt a különbséget érezzük nagyon.
Bereczki Zoltán: - Egy nagyobb színpadhoz képest, itt sokkal érzékenyebb és finomabb vibrálás érezhető a közönség részéről. Ők egy nagy élőlény a számomra, nem igazán külön emberek. Éppen ezért nem is szeretem tudni, hogy kik ülnek személyesen a nézőtéren.
Nagyon meg tudja határozni az előadást, hogy aznap egy milyen kedvű lény ül be. Ha egy olyan, aki megérti a viccet, akkor mehetünk tovább igazi mélységekbe. Ha azonban nehézkesebb, akkor picit muszáj feloldani, hogy eljusson hozzájuk, mert ilyenkor úgy érzem, falba ütközöm, ami ellenáll annak, amit közölni akarok.
A közönség téves reakcióit tudni kell kezelni. Másrészt van olyan helyzet, ami belülről tragédia, ha jobban megnézi az ember, akkor komikus. Tehát egy ilyen kitörés, az egyfajta felszabadulás. A feszültséget mindenki máshogyan vezeti le: van, aki susmorog, van, aki fészkelődik, van, aki fölkacag. Mások vagyunk, és máshogy reagálunk bizonyos helyzetekre.
El tudom képzelni, hogy aki először látja a darabot, annak micsoda zavarba ejtő helyzet lehet ez: adott két ember, az egyik meleg és minden áron meg akarja kapni a másikat. Szóval ezt nem szabad csodálni. Szerintem a közönség érti a helyzeteket, inkább a saját érzéseivel nincsen tisztában.
Hallgatva a művészek elnéző és megértő véleményét, felmerült bennem a gyanú, hogy talán velem lehet a baj. Én úgy gondolom, a határozottan nem megfelelő formájú véleménynyilvánítás egyenesen bunkóságra, míg a rossz reagálás egyszerű ostobaságra utal. Persze, nem születik mindenki közönségnek, de annak is bele lehet tanulni… [2006.05.02.]
Hírek
