Királyi zenekar a Palotában

A Budapesti Mahler Ünnep alaklmából az Amszterdami Királyi Concertgebouw Zenekar ad ma este koncertet  Mariss Jansons vezényletével.

Műsoron lesz Hans Werner Henze: Sebastian im Traum magyar országi bemutatója, valamint Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány, op. 84 és Gustav Mahler: I. (D-dúr) szimfóniája „A titán”.

Akár „irodalom és zene” címet is viselhetne a program, hiszen mindhárom elhangzó műnek van valamiféle irodalmi kapcsolata. Beethoven Goethe művéhez írt zenét, Hans Werner Henze zenekari darabját Georg Trakl azonos című költeménye ihlette, Mahler első szimfóniáját pedig – hogy „bezáruljon a kör” – egy olyan regényhez fűzi kapcsolat, amelynek hősében sokan Goethét vélték felfedezni.

„Az Egmontban az új idők egyik legelső példáját láthatjuk: egy nagy zeneművész lelkesültségét közvetlenül egy nagy költő művéből meríti”. Liszt Ferenc vélekedett így arról a színpadi kísérőzenéről, amelyet Ludwig van Beethoven komponált Johann Wolfgang von Goethe drámájának bécsi előadásához. Liszt kijelentése ma már túlzónak tűnhet, hiszen az 1810 júniusában tartott premier után a teljes Beethoven-mű csak ritkán, kivételképpen szólalt meg; egyedül a nyitánya maradt tartósan a hangverseny- repertoáron. Az Egmont-nyitány azonban kétségkívül mindmáig egyike szerzője legnépszerűbb alkotásainak.

Goethe drámája valóságos történelmi eseményeken alapszik. II. Fülöp spanyol király Egmont Lamoral grófot bízta meg németalföldi tartományának vezetésével. A gróf azonban (akárcsak a képzeletbeli Posa márki Schiller – és Verdi – Don Carlosában) Alba herceg ellenében hamarosan a lázadó nép oldalára állt, vállalva uralkodója bosszúját. Az öt felvonásos színműből természetesen a szerelmi szál sem hiányzik, amelynek – talán mondanunk sem kell –, nincs történelmi alapja: Goethénél Egmont egy polgárlányba, Klárába lesz szerelmes. A hős végül elbukik, ám elítélését emelt fővel fogadja. Börtöncellájában a közben öngyilkossá lett Klára képében a Szabadság angyala jelenik meg előtte, és babérkoszorút nyújt át neki. Egmont a szabadság eljövendő győzelmében reménykedve indul a vesztőhelyre.

Beethoven a Goethe-drámához négy felvonásközi zenét és öt betétszámot komponált, s a nyitányt csak ezután kezdte kidolgozni. A kompozíció fojtott, szaggatott, mély akkordokkal indul. Fokozatos bevezetés után szólal meg a fő téma: először szinte rejtve, a cselló szólamában, majd fortissimo dinamikával. Rövid kanyar után csaknem két oktávot zuhan alá nyolc taktus alatt kétszer is a dallam. Az alaphangnem f-moll: a legszenvedélyesebb Beethoven-zenék (például az Appassionata) hangneme. A szerkezet többé-kevésbé megfelel a szokásos szonátaformának.
Különösen fontos szerephez jut a műben egy rövid, mindössze négy hangból álló, erősen ritmikus (némiképp az V. szimfónia „sors”-motívumára emlékeztető) motívum: hosszabb szakaszok épülnek belőle. A befejező ütemekben a szorongató moll fényes dúrra vált. A hős elbukhat ugyan, de küzdelme nem lehet hiábavaló: alakja – Beethoven hite szerint – boldogabb, bölcsebb korok számára példaképpé válik.

Az erkölcsi üzenet a 20. század nagy világégései után kétségkívül naivnak és túlzottan derűlátónak tűnik. Sötét időkben azonban sokan merítettek erőt, találtak vigaszt Beethoven zenéjében. Így történt ez az 1956-os magyar forradalom napjaiban is. A Magyar Rádió a szorongatott Nagy Imre-kormány közleményei között is újból és újból ezt a zenét közvetítette, állítólag azért, mert a szerkesztők hamarjában e mű egyik lemezfelvételét tudták előkeríteni. Akár így történt, szinte véletlenül, akár nem: keresve sem találhattak volna jobbat. A magyarok számára mindenesetre az Egmont-nyitány immár visszavonhatatlanul az ’56-os szabadságharc zenei jelképévé vált. Az ember szinte reflexszerűen idézi magában az akkori drámai szavakat: „Csapataink harcban állnak…”

(MűPa)
Fotó: Simon van Boxtel

[2006.09.08.]