Valentin napi dörgedelem avagy visszatért újra hozzánk a Bullet For My Valentine

2023. február 10-én visszatért hazánkba immáron sokadjára a Bullet For My Valentine nagy népszerűségnek örvendő metalcore zenekar. Régóta szerettem volna őket megnézni, de eddig minden alkalommal közbejött valami vagy valaki más koncertje. Most örömmel várakozva mentem el végre az eseményre. Hibátlan koncert volt, ráadásul az előzenekarok tekintetében sem kis neveket hoztak hozzánk, ahogy ez náluk már megszokott egyébként.

Az estet a kaliforniai 1998-ban alakult stílusát tekintve metalcore / alternatív metal zenét játszó Atreyu zenekar kezdte. (Nevüket a Végtelen Történet című könyv / film főhőséről, Atreyuról adták maguknak). Egészen sok lemezük van és bár voltak a csapaton belül mindenféle átrendeződések az elmúlt 25 évben, az elmúlt 10 évben újra aktívak, egy új, idén januári kislemez dalukat is elhozták – Drowning – a bő egy órás műsorukba. A frontember Alex Varkatzas rendkívül közvetlen, jó kedélyű showt nyomott csapatával, viccelődve, ugratva a közönséget – például egy Whitney Houston feldolgozással, jól megalapozták az este hangulatát.

A következő csapatnak komoly rajongótábora van már Magyarországon is, ők az ukrán 2009-ben alakult JINJER zenekar. Megalakulásuk évének azonban 2010-t tartják, ugyanis a komplett csapat lecserélődött és ekkor csatlakozott hozzájuk Tatiana Shmailyuk énekesnő is. A stílusában metalcore / progresszív metalt játszó zenekar fenomenális koncertet adott. Tatiana egyik pillanatról a másikra váltja a leglágyabb éneklést a teli torokból metsző hörgéssel, férfiakat meghazudtoló módon, mégis nőiességét megőrizve. Mindemellett olyan neon zölden világító testhez simuló ruhában volt, ami vizuálisan is hozzátett egy kis pluszt az előadásához. Hörgés vagy épp éneklés közben teljes erőbedobással szaladgálva, már - már akrobatikus tornamutatványokkal vegyítve, szántva fel a színpadot. Ez is hibátlan koncert volt. Itt egy kis szünet következett előkészítve a terepet az este főszereplőinek. Ezalatt volt olyan libabőr élményem, amit már rég tapasztaltam koncerten, a hangfalakból szóló zenére – épp a System of Down egyik slágere szólt – az egész teltházas Barba Negra teljes nézőtere egyként énekelte a dalt spontán, türelmesen, de egyben felfokozott hangulatban várva a főzenekar előkészületeit.

Ezt követően nem sokkal lekapcsolták a fényeket a teltházas (új-piros) Barba Negrában és berobbantak a színpadra azt est várva várt főszereplői, a Bullet For My Valentine legénysége hatalmas dörgedelemmel belecsapott a húrokba. A metalcore csapat nagyon népszerű hazánkban is, érezni lehetett mennyire együtt élnek a közönséggel most is. Az ének (és hörgés) mellett öt hangszeren is játszó frontember - Matthew Tuck - eszméletlen szuggesztív, dinamikus előadása hatására – természetesen a lágy ének hörgéssel váltva akár azonnal, hamar kimaxolta a hangulatot, olyan lendülettel játszották végig a tizenhét dalt, hogy póló nem maradt szárazon a „moshpitben”.

Jamie Mathias metsző hangja is elképesztően tisztán szólt, szintén kisujjból kirázva a lágy éneklést károgással váltva. Mindeközben Michael Paget gitárszólói fokozták a hangulatot minden dalnál. Más stílussal ellentétben itt a gitárszólók még gyorsabb tempóra kapcsolják a dalokat és a közönséget. Jason Bowld dobos is eszméletlen erőbedobással csépelte a bőröket, ezzel is diktálva a tempót a többieknek. Három újabb (Knives, Over it, Piece of me 2021/2018) dal után rögtön visszaugrottunk az időbe tizennyolc évet, 2005-be (döbbenet, hogy 2005 óta felnőtt egy generáció). Egy klasszikus „slágerük” következett (itt nem bírom nem észrevenni a Children of Bodom hatásokat, akik szintén nagy kedvenceim)– egyik kedvencem a régiek közül, amelyben a dallamos háttérének mellé Matthew metszően károgó hangja éket vág a levegőbe és a dobhártyánkba.

Ezt követte a másik sláger 2015-ből, ami szintén kedvenc nálam is, szépen megénekeltetve a közönséget a dallamosabb refrénnel, a zúzósabb részeknél pedig jó kis „moshpit” keletkezett a Barba Negra középső felében, a második sortól egészen a keverőpultig. Három dalnyi (2005 - 2010 közötti dalok) nosztalgiázás után jött a legutóbbi lemezükről a Shatter. Ezután ismét egy régebbi akusztikus felvezetésű nóta csendült fel, amit a közönség szintén egyként lélegezve énekelt Matthew-val. Libabőr, ahogy itt is az akusztikus részeket éles váltással követi az érzelmes üvöltés.

Ezután egy kétlábdob csépléssel induló gitár riffekkel telepakolt tempós slágerük és egy hasonló régi dal következett, majd ismét egy dal a legutóbbi albumról Rainbow Veins címmel.

Egyik énekesen sem látszott a fáradtságnak nyoma sem, végig kitartott a lendület, a gitáros Michael Paget továbbra is teljes erőbedobással nyomta a szólókat, riffeket. Az utolsó három várva várt sláger dal előtt természetesen kicsit kérették magukat és levonultak pár perc szünetre, hogy ezt követően még egy utolsó hatalmas dörrenéssel térjenek vissza a várva várt „kötelező” nótákra (You Betrayal, Tears Don’t Fall, Waking the Demon).

Itt Matthew megkérte továbbra is kedélyesen a „keménymagot” egy utolsó mindent elsöprő „moshpit circle” zúzásra, amit a közönség örömmel teljesített, óriási zúzás, pogó, moshpit keletkezett a végére is a koncertnek – bár szinte végig kitartott a főbanda műsora alatt.

Egy szó, mint száz: HOL VOLTAM ÉN EDDIG, HOGY MOST LÁTOM ÉLŐBEN ŐKET ELŐSZŐR, PEDIG 20 ÉVE HALLGATOM ŐKET (is).

Fanná avanzsáltam, ezek után egyetlen Bullet koncertet sem hagyok ki, amint visszajönnek hazánkba, ott a helyem.

Teljes setlist

Balázs Adrienn

[2023.02.14.]