MagyaRock az Arénában

Az év egyik, talán a legnagyobb hazai szervezésű zenei rendezvényén a régi nagy rock legendák bebizonyították, hogy a régi zenész nem vén zenész!

Már régen nem látott nosztalgikus tömeg előtt nyitotta meg kapuit a Sportaréna. A szokásostól eltérően nem a fiatalokat, hanem inkább a 30-as, 40-es éveiben járókat röpítette az önfeledt szórakozásba a pesti csészealj.

Első megdöbbenést a színpad profi kialakítása okozta. A hatalmas pódium kellő mozgást nyújtott a zenészeknek, emellett a zenekarok átszerelését is nagyon jól megoldották, mely nem tartott tovább, mint egy cigi elszívása. Nem bízták a véletlenre, a Stadion nem éghet le még egyszer! Ezért a nikotin légutakon keresztül a tüdőbe vitelére, az épületen kívül, kissé hideg, elkerített területen adtak lehetőséget. Na, de térjünk vissza a zenéhez!

Elsőként Hobot csíptük el, aki a megszokott kicsit belassult mély borongós hangjával adta elő a tőle megszokott slágereket, és József Attila vers feldolgozásokat. Az Edda is kitett magáért, habár ők játszottak talán a legkevesebbet, de Pataki Attila még mindig fiatalosan mozogta be színpadot! A Bikinire muszáj kicsit több szót is szentelni. Egyrészt ők voltak az elsők, akik kihasználták a színpad felett és mellett elhelyezett óriási kivetítőket, és nem csak az épp játszó zenészt mutatták. Pl. A Megüssem, vagy ne üssem-re a videomegosztókon látható „Cow mátrixot” vetítették, ami elég vicces, de nagyon jó ötlet volt. Ezenkívül a zenekar új gitárosa, a European Mantrából már ismert Lukács Peta is hatalmasat alakított. A Közeli helyekent olyan szinten szétszólózta a srác, hogy az emberek leesett állal figyelték miként futkos újjaival a bundok között. Az első estét a Skorpió zárta, melyet őszintén szólva, fiatalságom okán nem volt lehetőségem eddig megismerni, és épp akkor indultunk hazafelé (sajnos), mikor pár általam is ismert számot játszottak.

Második nap kicsit későn kapcsoltunk, és már a Beatrice nyomta a talpalávalót, mikor beszálltunk a rock időgépébe! A jegyünk ülőhelyre szólt, na de Nagy Feró énekére muszáj bemozdulni. Ebben a lejáratnál álló biztonsági őr akadályozott meg bennünket, aki készségesen közölte velünk, hogy a jegyünkkel nem mehetünk be a küzdőtérre. A koncert után mégis sikerült kijátszanunk a secusokat, és a tömeggel együtt leslisszanni és közelebbről is szemügyre venni a P.Mobil-t. Schuster Lóránt továbbra is a zenekar örökmozgó belső motorja, valamint az élő megjelenés nélkülözhetetlen narrátora. Az előadást Kékesi Bajnok László és Tunyogi Péter vendégszereplése is színesítette, aki a Honfoglalást is énekelte. Következőként a Karthago dübörgött a közönség elé. Ez a zenekar is azon bandák közé tartozik, melynek rengeteg számát ismerem tudat alatt, de csak ott a koncerten tudatosult bennem, hogy hoppá, ezt is ők írták! Ezen számok közé tartozik a teljesség igény nélkül: a Requiem, az Apáink útján vagy az a szám amelyben Takáts Tamás átveszi a dobokat, Kocsándi Miklós pedig a mikrofont, és hihetetlenül jól énekel, mind igazán jól és emlékezetesen hangzottak.

Tény és való, hogy a legendák hallhatatlanok. Lehet, hogy az előző állítás nem fedi 100%-ig az igazságot, de meg van az oka, hogy miért is beszélünk rocklegendákról. Vannak olyan zenekarok melyek, megküzdtek a sikerért, időt és fáradtságot nem fecsérelve, alkalmanként a rendszerrel is szemben állva, melyek megérdemelték, hogy 25-30 év múltával is ezrek emlékezzenek és tomboljanak a zenéjükre. És vannak a mai sztárocskák, melyekbe időt és pénzt pumpáltak a managereik, melyek egy-két slágerrel jó, ha bírnak pár hónapig, és majd 25-30 év múlva talán senki nem fog rájuk emlékezni. De majd meglátjuk…

Varjú Dávid

[2007.02.07.]