Klezmer világsztárok a Margitszigeten

Fogadni mernék, hogy a fenti cím alapján tíz olvasóból legalább nyolcan külföldi művészek előadásáról várnak beszámolót. Mintha nekünk nem lennének igazi világsztárjaink, akikre joggal lehetünk büszkék ugyanúgy, mint mondjuk Szentgyörgyi Albertre vagy Puskás Ferencre. Szerencsére vannak és ezúttal nem kellett Londonba vagy Nethanyaba utaznunk azért, hogy mi is megcsodálhassuk őket.

Vasárnap este újabb állomásához érkezett a Budapesti Nyári Fesztiválnak keresztelt programfolyam. A majd hetven epizódból álló sorozatnak helyet adó két szabadtéri színpad közül ezúttal a Nyulak szigete volt a soros, hogy néhány órára rabul ejtse a minőségi szórakozás iránt fogékony közönséget. És mint korábban is utaltam rá, most sem bánta meg, aki a rendkívül forró hétvége lezárásaként egy hűsítő zuhanyt követően felkerekedett, hogy egy kellemes séta végén helyet foglaljon a szabadtér adottságaiból következően mérsékelt komfortfokozatú székek valamelyikén. (Ezt a kényelmi faktort persze szolíd ellenszolgáltatás ellenében könnyedén fel lehet turbózni egy-két vastag párna kölcsönzésével. Bár az örök rejtély marad számomra, miért nem lehet ezt a plusz költséget beépíteni a jegyárakba – amely százalékban alig kifejezhető emelkedésüket jelentené - és kvázi ingyenessé tenni a párnák használatát.)

Ab ovo nem kellett befektetése hozamai miatt aggódnia azoknak, akik jegyet váltottak erre az estére, hiszen az instant italporok piacán bevált recept szerinti „3 in 1” megoldás garanciát jelentett számukra. Egyetlen előadásban három olyan társulat kápráztatott el közös produkciójával valamennyiünket, amelyek bármelyike külön-külön is tucatnyi ország koncert- és/vagy színháztermeinek a teherbírását és befogadó képességét teszteli évről évre. És hogy ne éljek tovább vissza az olvasók türelmével, végre elárulom, kik is az említett világsztárok : a Budapest Klezmer Band (BKB), a Győri Balett és a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

A turistaszezon kellős közepén – tudván, hogy a jegyek potenciális vásárlóinak egy jelentős részét édesanyja nem magyarul becézgette a pólyában, vagy, hogy stílusos legyek, a mózes-kosárban - elnéző voltam az est névadóival szemben. Még akkor is, ha egyébként a „Klezmer” mögött felsorakoztatott „Magic” és „Show” szavak külön-külön is bizalmatlanná tennének egy produkció valós értékeivel szemben. Viszont így utólag még azt is el kell ismernem, hogy együtt sem hordoztak magukban túlzást a színpadon látottakkal kapcsolatban. Az előadás tulajdonképpen a lassan nagykorúvá cseperedő (17 éves) Budapest Klezmer Band utóbbi 8 alkotó évének esszenciája volt. A tökéletes felütést a zenekarvezető, Jávor Ferenc (Fegya) nevével fémjelzett és az Operett Színházban 2006 tavaszán bemutatott klezmer musical, a Menyasszonytánc nyitánya jelentette. Ahogy körbenéztem, azt kellett megállapítanom, hogy még a kabócáknak is ritmusra dobogott valamennyi lába. Nem változott ez a későbbiek során sem, és egyre több önfeledten mosolygó nézőt véltem felfedezni magam körül, akik egyre mélyebbre merülve klezmer varázslatos világában lassan teljességgel elfelejtették életük kisebb-nagyobb problémáit, nehézségeit. A szünetig kivonatot kaphattunk az együttes rendkívül széles repertoárján szereplő zenei átiratokból, melyek a régió népzenéinek dallamvilágát szinte észrevétlen csempészték bele a tradicionális zsidó zene motívumai közé.

Nem egyszerűen 8 muzsikust láttunk a színpadon. Sokkal inkább 8 olyan művészt, aki magától értetődő természetességgel kezeli szinte utolérhetetlen módon hangszerét – hegedűjét, klarinétjét, bőgőjét, dobját, zongoráját, harsonáját, harmonikáját vagy akár „csak” a hangszálait – mintha az testük szerves részévé váltak volna az idők során. Mondhatnám, a (klezmer) zene Ronaldinho Gaúcho-i álltak előttünk. Akik a velük született zsenialitás tanulhatatlan könnyedségével emelik művészetüket felülmúlhatatlan magasságokba. És tették ezt olyan élvezettel, az élet (és a zene) olyan fokú szeretetével, amelynek hatása alól nem hiszem, hogy bárki a nézőtéren ki tudott volna bújni. Magam egyszerűen azt éreztem, aki ezt nem szereti, az nem szeret élni. Ezen életérzés átadásában Gazda Bence – vélhetően sokkal inkább egyénisége, mintsem választott hangszere- okán vitte a prímet. Akár Ő, akár Bíró Eszter énekelt szinte értettem minden sorát daluknak, annak ellenére, hogy jelentősen túlbecsülöm jiddis tudásomat, ha azt 3 szó ismeretében jelölöm meg. Azt is megtapasztalhattuk – mint valahányszor a BKB előadásain – hogy nem kell feltétlen belehalni a művészetbe, a vér és veríték bármikor helyettesíthető kellő szintű humorérzékkel, ami a zsidó népnek mindig is egyik legerősebb fegyveréül szolgálhatott az őket ért sorscsapások elviselésére. Arra is megtanított ez a felvonás, hogy az emancipáció létjogosultságát nem az bizonyítja, ha a gyengébb nem néhány képviselőjét - esetenként öncélú módon - beválasztunk a parlamentbe, vagy pláne miniszternek nevezzük ki őket. Sokkal inkább az, ha azt látjuk, hogyan szelidít meg és ural Nagy Anna egy olyan tipikusan férfiasnak titulált hangszert, mint a harmonikát...

A szünetben kivételes módon alig tudtam örömömet lelni a kulináris élvezetek kivételesen széles tárházában, annyira vágytam a folytatást. Nem csalódtam. Az első felvonás által igen magasra tett mércét is sikerrel vette a Győri Balettel közösen világszerte zajos sikerre vitt Purim (teljes címén : Purim, avagy a sorsvetés) és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral karöltve színpadra állított Klezmer Szvit előadásokból összeállított egyveleg. Elképesztő munka állt az előadott produkciók mögött, mégis légies könnyedség volt az előadásmód legfőbb jellemzője. A tánc koreográfiájának két alappillére ismét a virtuozitás és a humor voltak, talán éppen ezeken keresztül találták meg a kapcsolódási pontot az együttesek vezetői a műfajok között.

A BKB-hez mindig is közel álltak a zenei kalandozások, kezdve onnan, hogy 1996-ban a Madách Színházban részt vettek a Hegedűs a háztetőn c. musical színre vitelében. 1999-re datálható kooperációjuk kezdete a Győri Balettel és ugyanaezen évben realizálódott kölcsönös műfaji egymásra kacsintásuk a Liszt Ferenc Kamarazenekarral is. Végül a „triumvirátus” négy évvel ezelőtt alkotta meg első közös darabját, amely a Klezmer Táncszvit nevet kapta. Ezeken felül a BKB sokszínűségét, folyamatos megújulását mutatta az évek során közös fellépésük a Rajkó Zenekarral vagy a Budapest Ragtime Banddel is. Ők a zenében már megannyiszor megvalósították azt, ami a közéletben talán örökké hiú remény marad, a békés egymás mellett élést, egymás elfogadását és a toleranciát.

Szerencsére ezen a vasárnapon az egyetlen tényező, amely a viharos jelzőt kiérdemelte nem volt más, mint az előadás végén felcsattanó vastaps. Ahogy arról Fegya biztosított is minket rögtön a köszöntőjében, nem kellett az időjárás miatt aggódnunk. Az Ő szavaival élve : „Odafent szeretik a klezmer zenét...” Azt már csak én teszem hozzá : odafent IS...

(Nem lenne teljes a beszámoló a vasárnap estémről, ha nem morgolódnék egy kicsit a záró akkordjával kapcsolatban. Amilyen kellemes volt és jól esett a kora esti séta a Margitszigeten, annyira terhesnek éreztem ugyanezt a majd 2 kilométert visszafelé. Talán az időközben bőségesen begyűjtött élmények súlya alatt rogyadozva... Vagy 23 óra után egyszerűen elfáradtam. Éppen ezért jól esett volna, ha a Budapesti Nyári Fesztivál védnökei a kvázi alkalmazásukban álló BKV vezetőkkel karöltve azt is megoldották volna, hogy aki szeretné, az kevésbé sportos módon hagyhassa el a szigetet. Kétségtelen, hogy ráutaló magatartást tettek ennek megvalósítására. Mégis legfeljebb félsikernek mondható a próbálkozásuk ha arra gondolunk, hogy a nézők hazajutásának megkönnyítésére rendelt buszokkal már csak akkor találkozott szembe a kissé elcsigázott sereg, amikor bő fél órával a nézőtér elhagyását követően a déli oldalon található szigeti bejáróhoz ért.)

Balázs András

[2007.07.12.]