Elefántos nap az ELTÉn

Rohamozó papírelefántok, ugráló, madarukat kereső indiánok, török csocsóistenség. Röviden összefoglalva erről szól az Egyetemi Napok második adása. Nyugalom rögtön kifejtem, hogy függnek ezek össze a tüzeskedéssel.

Történt ugyanis, hogy épp mikor betettük a lábunkat a fesztivál helyszínére, és kezdtük – még lineáris mozgással - megközelíteni kedvenc pincérnőnket, egy hatalmas csoportos sikítás rázta meg a környező fákat. A hangok a színpad környékéről jöttek, ennek az eseménynek következtében, rajtunk átgázoló, majdnem síró lánygólyák hada árasztott el, de csak pár másodpercig: a 30Y koncert első akkordjait kísérő utórengések ezek.

Sokkal többen jelentek meg ezen a szemináriumon, mint az előző napin, és sokkal több lány gyűlt össze a nagyszínpad elé, hangosabban is sikítanak, a bugyik is nagyobb esélyekkel szállnak. Kicsit olyan az ember érzése, mintha régi Beatles koncertfilmeket nézne. Van valami megmosolyogtató, és kicsit hátborzongató is ebben. Szóval ezekkel az ambivalens érzésekkel az ereinkben hagytuk hogy az – egyébként wikipedián is jelen lévő - pécsi banda lendülete egészen az agytörzsünkig nyomja retinánkat, Beck Zoli hangja mozgást csalt a 7-800 teremben lévő lábba, viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a Neo a szomszéd sátorban (tisztára, mint egy nagy nyári fesztiválon) játszik, uzsgyi át, látni akarjuk őket is.

Megvan a Multicafé sátor, mondjuk a Volt fesztiválról? A KCSSK udvarán is pontosan ez a helyzet. Kék és narancssárga ruhás lányok a bejáratnál, „szia, jó szórakozást” mondatokkal szájukban, rájuk vigyázó százhúsz kilós, hajatlan biztonságiak. Beljebb érve nosztalgia, deja vu, az elmúlt nyár emlékei élednek fel: egy doboz cigiért kupon, amit testfestésre, karikatúrára, masszázsra cserélhetsz. A színpadon a Neo, ahogy már említettem. Matyi fűzfaszerű vezetékek közt, csavargatható és nyomkodható gombokkal teleszórt pultja mögött, Peti fogja gitárját, néha a mikrofont, Enikő énekel, meg szép.

Utánuk a Másfél, játszanak régről és mostantól, magyar szakos gólyának tűnő sálas fiú pattog, általános iskolás tornaórákról ismerős indán szabvány szerint ugrál, futkos körbe-körbe, talán keres valakit. Közben Lukács Leviék zúznak, a kb. egy órával ezelőtt hátraszorult, majd visszatért retinánk most végleg kirepül a koponyánkból. Újra bebizonyosodott, hogy Ujj Zoli (dobok) valamiféle alkut köthetett az ördöggel, hogy növesszen neki két láthatatlan kezet. Ember így nem tud dobolni. Na jó, kicsit sampleres, de mindenképp lenyűgöző. Így hát, ha a lendületet, energikusságot kellene definiálni valamelyik kedvenc szótárunkban, három szó, egyben két dalszám elég: Varjú, Mr. Kozlov.

A koncertek végére tehát kellőképpen zsibbadt a homloklebenyünk, kellemes bizsergés tompa fájdalommal és fáradsággal keveredve járta át alsó végtagjainkat, itt az ideje egy kis pihenőnek: győri tűzzsonglőrök a nagyteremben. Ették, fújták, pörgették a lilás sárgásvörös lángnyelveket, néha olyan magasra köpve, hogy néhány neoncső csúnyán megpörkölődött, de nem baj, eddig se voltak szépek.

Ezután a nagyteremben búcsút idéző hangulatban teltek az estből hátralévő órák: ringlispíl mellett megszokott dallamok, néha megszakítva egy ezt a dalt Margitnak küldjük, vagy jól érzitek magatokat? szerű mondattal, néha kiegészítve a nem látom a kezeket című klisével. Gyorsan vissza a café sátorba, ott Titusz zenél, ez már kellemesebb, de hamarosan ennek a jó dolognak is befellegzik, a biztonságiaknak haza kell menni aludni, úgyhogy három óra körül bezár a sátor, a maradék ötven bent fekvő, táncoló beszélgető ember meg az éjszakai buszmegállók felé veszi az irányt, vagy megpróbál felcsípni egy koleszos lányt/fiút, hogy mégse tartson olyan sokáig ágyba kerülni.

A török csocsókirályokról, és az elefántokról holnap, mikor is a ma esedékes Brains, Hooligans és Kowalsky koncertről, és a fesztivál utolsó akkordjairól olvashattok.

[2007.09.20.]